marsbéli krónikák

Tegnap éjjel eljutottam egy valóságos vidéki diszkóba. Mit is mondhatnék? Időutazás, dimenziókapu, térgörbítés! Soha jobb módszert arra, ha valaki hirtelen 1990-ben akarja érezni magát, amint tizennégy évesen menőnek hitt szerelésében és órákig készített szánalmas frizurájában toporog a délutáni tinidiszkóban, és húszpercenként mer vetni egy gyors pillantást a terem másik végében kialakult majomszigetben überlazán álldogáló ideáljára, hogy aztán nyolckor eredménytelenül hazakullogjon, mert nem engedte el tovább az anyukája. A vidéki diszkóban megállt az idő, mi több, visszafelé halad! Az egy négyzetméterre jutó fehér csizmás lányok száma kettő, a kinyúlt dájert viselő és olcsó szőkítővel kezelteké legalább három. Az izmosabb fiúk (igen, fiúk, legyenek akár negyvenévesek is, hiszen ez itt az örök ifjúság kútja) testre tapadó fehér, a szerényebbek/nyeszlettebbek felhajtható gallérú gyikos pólóban nyomják. Tánc közben kötelező a mindkét ököl ritmikus magasba emelésével kombinált, párzást imitáló csípőmozgás, lányoknál a szexi vonaglás, hanyagul félvállra engedett széles nyakú felsőben, álá flesdensz/flitterekkel és fodrokkal és csillogó feliratokkal bőven megszórt tapadós topban, mely sokat látni enged a nem igazán lapos hasból (mentségükre szolgáljon, hogy a lányok jelentős része már kisgyermekes anya, aki többhavonta egyszer tud elszabadulni szintén családos volt iskolatársaival). VBK rulez, de a viceházmestert már nekem kellett elmagyaráznom a pultos lánynak. A vécében egy ismeretlen lány közölte velem, hogy ezt a helyet csak úgy lehet kibírni, ha az ember nagyon sokat iszik, és én elhittem neki, főleg, hogy saját bevallása szerint tíz éve jár oda (vajon miért?), és már akkor is ezek a zenék szóltak. Melyek, tegyük hozzá, már akkor sem számítottak friss slágernek.

Summa: egy élménynek elment, mi több, szórakoztató volt a maga módján, és ha belegondolok, hogy országszerte emberek ezrei számára egy életen át az ilyen helyek jelentik a közösségi élet fő színterét, máris értem, miért sikeres a győzikesó meg a mónika. Mondhatni, megvilágosodtam.

Mivel az a vád ért, hogy elsiklott a figyelmem Rácz Zsuzsa terézanyus feltámadása, valamint a felett, hogy R. Zsuzsa és F. Éva ugyanabban a sportosan lazának és fiatalosnak tartott pózban, mezítláb és farmerban pózol a plakátján, közlöm: magam is észrevettem mindezt, és meg is állapítottam, mennyire ötlettelen, minden eredetiséget nélkülöző seggfejek közül kerülnek ki a magyar reklámipar megbízói. Azt is észrevettem, hogy Vass Virág első regényének (ne legyünk optimisták, fél éven belül itt a folytatás) a borítója pont olyan, amilyennek ebben az elmaradott pocsolyában a könyvesek a nőknek szánt regényekhez illő menő, dizájnolt könyborítót hiszik: fekete alapon ordító magenta betűk, karcsú nőalak sziluettje, szecessziós kacskaringók. Komolyan, mintha még mindig csak több éves késéssel lehetne a fényévekkel előttünk járó nyugatról átcsempészni a tavaly előtti trendeket a vasfüggönyön.

Örömmel látom, hogy mindannyiunk kedvence, a méltán elismert és tehetséges Fejős Éva mellé felsorakozott egy másik firkász picsa is a könyvével. A felállás a szokásos: a magát újságírónak tartó tehetségtelen nímand azzal a biztos tudattal, ami csak a leghülyébbekre jellemző, kitalálja, hogy ért a regényíráshoz. Bizonyára elirigyelte kolléganője sikereit, és lássuk be: azon a szinten, ahogy Évike ír, gyakorlatilag bárki tud, tehát miért ne ereszthetne maga alá ő is egy igazi nőcis könyvet? Kapcsolatai vannak, gyomra meg egész biztosan (mással nem magyarázhatjuk, hogyan lehet a tűz körül zsenge ifjúkora óta), így már semmi sem állhat a mű megszületése útjába.  

Ahányszor megpillantom ennek a két "írónőnek" a plakátjait, valahogy mindig Gedeon Pál örökbecsű szavai jutnak eszembe: "És önben kinek a faszát tisztelhetem?"

Öcsi kinyírt egy valódi patkányt, és kiterítette a lapostetőn. Az egyetlen hasznosítható állat a háztartásban, a többi csak viszi a pénzt, meg láb alatt van/megállás nélkül rikácsol.