marsbéli krónikák

Volt nekem egyszer egy tengerimalacom, aki leesett az első emeletről, mert kinézett a lépcső alatt (ő egy ilyen kíváncsi állat volt, tengerimalac létére), és hát pechjére nem volt tovább padló. Van nekem egy elmebeteg macskám, aki eddig háromszor esett le az első emeletről,

Volt nekem egyszer egy tengerimalacom, aki leesett az első emeletről, mert kinézett a lépcső alatt (ő egy ilyen kíváncsi állat volt, tengerimalac létére), és hát pechjére nem volt tovább padló. Van nekem egy elmebeteg macskám, aki eddig háromszor esett le az első emeletről,

A macskák igazi kemény köcsögök, ez a mostani is hogy összeszedte magát se perc alatt. Jön-megy (általában a sarkamban, mint Lorenz lúdjai), mindenkivel kardozik, baszogatja a Dívamacskát, terrorizálja Öcsit, és kizárólag ágyon hajlandó aludni, lehetőleg párnák között, csak sajnos hatkor kel, ezért én is hatkor kelek, hogy kizárjam a konyhába. A tálakhoz elsőként tolakszik oda, két lábbal beleáll az egyikbe, közben eszik a másikból. Igazán jó tulajdonsága viszont, hogy Öcsihez hasonlóan csak cincogni tud, tehát hangoskodás kizárva. Kezdődő hiúzpamacsok figyelhetők meg a füle hegyén, a hasa pedig teljesen tigrismintás. Tud hasast ugrani. (Igen, elkezdődött a reklámozás.)

A szülők mindig szülők maradnak, a gyerekek meg mindig gyerekek, másképpen nem lenne lehetséges az, ami a tegnapi esküvőn történt, miszerint a negyvenes évei elején járó bíróra rászólt az anyukája, hogy eleget ivott már, hagyja abba a pálinkázást, de a bíró úr csak odakint, cigizés közben mert háborogni, és a továbbiakban csak titokban mert inni. Amúgy megállapítottuk, hogy az az igazán kemény köcsög, aki esküvői bevonulós nótának a bébi, bébi, te nyomorult állatot választja.

Megdöbbentő, egyben szokatlan fordulat: újabb macskával gyarapodtunk, remélem, nem örökre, csak a szokásos javító-nevelő intézet. Én persze ott se voltam, amikor a csontsovány kis csimasz kiszabadult az alkoholista hajléktalan asszony karmai közül, de mégis én lettem a balek, aki hazavitte, nyilván. Szörnyű tapasztalatai lehettek az emberekkel, mert az első két nap csak enni meg szarni jött ki az ágy alól, aztán már egyre többet játszani is, de megközelíteni nem lehetett, kivéve a vasárnap éjszakát, amikor egész éjjel az ágyon aludt, kettőnk között (mennyire kurva kényelmetlen is ez, istenem), de hétfőn már ismét menekült. Aztán egy időre összezavarodtak a dolgok  a fejében, például ha elkaptam, hogy kitegyem a szűrét a szobából (átkozott macskaszokás, hogy reggel hat és kilenc között feltétlenül zörögni kell valamivel), azonnal elkezdett dorombolni, közben kapálózott, hogy tegyem le. Mára mintha eldöntötte volna, hogy én nem vagyok ellenség: jön utánam, lehet simogatni, de még sokszor megijed. (Amúgy a Díva gyűlöli, Öcsi fél tőle, szóval megy a szokásos primadonnaműsor.)

Az feltűnt-e már valakinek, hogy Ludas Matyi a reklámban feszt a családalapítási meg a házasodási szándékairól értekezik a bankosokkal, de soha egy nőt nem látni mellette, a kiszemelt hölgy neve sem hangzik el, de bezzeg a ludat, azt mindig viszi magával és párás szemmel ölelgeti is? Fúj.

A kis veres meg végül nem költözött át a szomszédba, mert mint megtudtam apámtól a drámai igazságot: "Anyád szerint az olyan lett volna, mintha az egyik gyerekünket adjuk nekik." Aszta, gondoltam, a kis rohadék két hét alatt arra a szintre jutott anyám szívében, mint a gyerekei, hát le a kalappal. Mindenesetre gyakran átjár, vasárnap konkrétan estig elő sem került, akkor viszont kurva nagy pofával kezdett követelni valamit, csak senki se tudta, mit, mert hiába ugráltuk körbe hárman a legkülönbözőbb kajákkal, semmi se volt jó. (Nem csoda, hogy Piroska meg a Farkas utálják, egyedül Frankenstein kutyájával van jóban, de az meg egy galamblelkű balek, fát lehet vágni a hátán.) Még egy hetet adok, és kikerül a kis dög neve a postaládára, aztán anyámék hamarosan a nevére íratják a házat.

A kis cirmos-verest meg nem kellett félteni, pikk-pakk kerített magának gazdát, nem kért a segítségünkből. Miután én a múlt hetet Erdélyben töltöttem, őt addig hazaköltöztettem a vidéki birtokra, tekintve, hogy emberfüggő és erős rombolási hajlamokkal megáldott állatként nem szívesen hagytam volna állandó felügyelet nélkül a lakásomban, amit minden bizonnyal felgyújtott volna, inkább előbb, mint utóbb, de előtte még mindenképpen infarktusba kergette volna a papagájokat. Anyámék persze először nem örültek, aztán nyilván örökbe akarták fogadni, mert milyen aranyos és szép és jófej (cöcc...), csak sajnos terrorizálta Piroskát és a Farkast (beszari alakok), ezért nem maradhatott. Az utolsó napon azonban átlógott a hátsó szomszéd kertjébe, ahol bizonyára előadta a Világ Legaranyosabb Kismacskája című magánszámot, mert a két kiscsaj rögtön rávetette magát, és nem akarták hazaengedni, anyám meg erre gyorsan leboltolta az anyjukkal, hogy maradhat. De így legalább néha átordíthatok neki a szomszédba.

Nem vagyok még elég szűkösen itt ezzel a rengeteg állattal, tegnap este öcsém telefonál, hogy most szedett ki egy kismacskát Kelenföldön a vonat alól, hozza ide nekem, mert nem tudja hova vinni. Príma. Jellemző pökhendi macskamentalitás, hogy a kis görcs - amúgy igen szép állatka, vöröses alapon cirmos - kábé három perc alatt berendezkedett, telezabálta magát, lerombolta, amit tudott, majd egész éjjel csak közöttünk volt hajlandó aludni, mert ha letettem az ágyról, vagy akár csak az ágy szélére, elkezdett ordítani. Ha nekem valaha gyerekem lesz, kurva isten, hogy minden éjszakát a saját ágyában tölt, ebből nem engedek. Nem tűröm, hogy egy tízdekás állat belezavarjon a szexuális életembe és a biológiai ritmusomba. Az új állatot a Dívamacska persze szívből gyűlöli, Öcsi nyilván retteg tőle, de max egy hétig lehet itt, ez az utolsó szavam. Amúgy aranyos.

Van abban valami sorszerű, hogy miután ünnepélyesen elneveztem a rozella papagájomat Sztón hadnagynak, pár hétre rá meghalt az igazi. Isten nyugosztalja. (Sztón hadnagy egyébként rendkívül rossz magaviseletű papagáj, de erről majd máskor.)