marsbéli krónikák

Bebizonyosodott, hogy léteznek kövér vadászgörények. Egy legalábbis. A természet tele van felfedezésre váró csodákkal.

Öcsém elárulta, hogy nem szereti Öcsit. Faggatózásomra azt is bevallotta, hogy azért, mert szerinte Öcsi nem szereti őt, és ez rosszul esik neki. A férfiak olyan kibaszott érzékenyek.

Léteznek kövér vadászgörények? Egyáltalán, fel lehet hízlalni egy ilyen ideges állatot?

Nem mellesleg pedig már három napja fogyókúrázom, de persze tavaszi méregtelenítésnek hívom, mert az kevésbé égő és jobban bele tudom tuszkolni az imidzsembe. Sikeresen belerángattam a főnökömet is a projektbe, akivel pedig mindig nagy harcostársak voltunk az adjon-egy-adag-káposztás-tésztát-a-körömpörkölt-mellé típusú akciókban a menzán. Ma ebédre sikerült kizárólag salátát enni valami négyzetesre préselt pozdorjával (hogy jobban csússzon), hát lettünk is olyan kurva rosszul mind a ketten, hogy a főnököm konkrétan kétszer hányt, és nekem is baromira fájt a gyomrom. Én mondtam, hogy nem lehet csak úgy ukkmukkfukk átálni a pacalról a reszelt répával kevert rukkolára (fúj), és igazam is lett. Kellett volna egy kis húst hozatni. Mindenesetre sört négy napja nem ittam, mindannyiszor könny szökik a szemembe a büszkeségtől, ahányszor belenézek a tükörbe. Amint visszaférek a kedvenc nadrágomba, megeszek egy zsírral bekent malacot, és utánadobok egy kocka sört.

Ma megtörtem, és eléggé el nem ítélhető módon beálltam a sorba: megvásároltam életem első drága arckrémét. Igen, ráncfeltöltős. Igen, én is tudom.

Öcsi kopaszodik. Elegem van az állatorvosi sarcokból, büdös picsába. Jön a jó idő, ki fogja bírni bunda nélkül is. Én is kibírom.

Valamit elkövethettem tegnap éjjel, mert mikor reggel magamhoz tértem részeg kábulatomból, a következő sms várt: "Nagyon szeretünk te hülye picsa. Mer a zsolt is. De én annál inkább." Nagyon remélem, hogy nem bőgtem vagy botrányoztam vagy valami ilyesmi, mert sajna hajlamos vagyok rá. De legalább esik a hó.

Majd pedig, ma reggel ki is ásta azt a szerencsétlen növényt. Széjjelverem. Most éppen labdázik a nyomorult.

Van nekem egy szépséges kis növénykém, ilyen agavészerű jószág. Hetek óta figyelem, ahogy nagy szorgalommal hosszú szárat növeszt, melynek végén egyre nagyobb virágzat kezd kialakulni. Pár nappal ezelőtt eljutott oda, hogy az alsó részén már lassan elkezdett bepirosodni egy virág, lassan elvált a többitől, tegnapelőtt már a szirmai, a porzói is jól láthatóak voltak. Reménytelenül romantikus és érzelgős alkat révén nekem örömet okoz az ilyesmi, szeretem követni a folyamatot, minden nap megnézni, mi változott. Már alig vártam, mikor fog teljes pompájában kibontakozni az összes virág. Volt egy tervem, egy célom. Érdemes volt élni. Erre rothadék Öcsi tegnap éjjel fogta, és dühöngés közben letörte a szárat. Plusz kidöntött egy frissen ültetett bambuszt.

Mégis inkább kocsmába megyek. Faszom stresszeli magát feleslegesen. Majd egyszer megkérdezek egy pszichiátert, miért vált ki belőlem ilyen zsigeri rettegést minden gonosszá torzított emberi arc, plusz egy meghatározott típusú mozgás, míg például a zombik nem. Remélem, nem valami borzasztó gyermekkori trauma.