marsbéli krónikák

Most látom csak, hogy már harmadika van, és ez jó, mert azt jelenti, hogy már két nap eltelt ebből az évből, ami legalább olyan remeknek ígérkezik, mint az előző. Látom az alagút végén a fényt.

És hogy tovább facsarjam a szíveket, megjegyzem, hogy majdnem fél óráig bőgtem egyfolytában (persze sötétben, mert úgy vidámabb), ami rekord, mert utoljára nyolc éve sikerült ilyen hosszan bömbölni. Rettentően sajnálom magam.

Inkább meg vagyok döbbenve, mint el vagyok szörnyedve. De már lassan az utóbbi javára billen a mérleg nyelve. Igazán sosem hittem el, hogy egyszemélyes indiántörzs, meg iszkolós-menekülős vagyok, de most kénytelen vagyok rájönni, hogy addig játszottam egy szerepet, hogy már nem tudok kiszállni. Képtelen vagyok őszinte lenni, képtelen vagyok hinni, képtelen vagyok megragadni a jó dolgokat, képtelen vagyok nem hagyni elmenni mellettem mindent. Annyira rettegek a reggelektől, a hideg ürességtől a gyomromban, a váratlanul rámtörő pillanatoktól, amikor úgy hasít belém a veszteség fájdalma, hogy csak állok az utcán, a villamoson, a boltban, képtelen vagyok megmozdulni, kérdésre válaszolni, ránézni bárkire, csak szeretnék lassan letérdelni, szorosan átölelni magam, aztán az oldalamra fordulva feküdni, és többet nem felkelni. Annyiszor átéltem, és mindig tettem, hogy nincsen semmi baj, mindig vállat vontam, és továbbmentem, mert én erős vagyok, mert nekem nem lehet. Sosem tudtam igazán kibeszélni magamból a fájdalmat, a csalódottságot, a megbántottságot, a féltékenységet, mert nem értek hozzá, mert nem illik hozzám, mert kinevetnek, mert azt nem lehet, hogy én bánatomban egy kocsmában bőgjek az asztalra borulva. Ha egyszer, egyetlenegyszer megtettem volna ezt igazán őszintén, ha egyszer igazán őszintén azt mondtam volna, hogy igen, kibaszottul fáj, nem félnék annyira a reggelektől. És szar rájönni, de elkéstem az őszinteséggel. Már csak meneküléssel tudok reagálni. Megint. Totál. Elbasztam.

Mit is mondhatnék. Rettegéssel tekintek erre az évre.

Amúgy kicsit aggódva tekintek az elkövetkező napok elé, mert meggondolatlanul vásároltam öt kiló szürkemarhát, ami a fizika csodájának tekinthető módon egy húsz kilós egybefagyott tömb képében érkezett, amit sehol sem tudtam elhelyezni, leszámítva az ablakpárkányt, de ott se maradhatott sokáig, így hát az elmúlt két napban kénytelen-kelletlen megettünk kábé két és fél kilót, a maradék bepácolva hever a hűtőben, és mikor tegnap este hazatántorogtam, de a marha vége még a torkomban volt, bizisten, és mindenre fogadkoztam, hogy soha többé nem eszem, na akkor először sikerült a marhát lefojtani egy olyan fehérorosszal, amiben kábé másfél deci tejszín volt (picit megszaladt a kezem a vodkásüvegen, van ilyen, kellett az egyensúly végett), aztán apám felhívta a figyelmemet, hogy van még hideg paprikáskrumpli, amit nem ettem egy éve, viszont imádom, főleg hidegen tunkolva, így hát muszáj volt, persze sok kenyérrel, és most pusztítottam el egy csomó libamájat, hát kezdek kurva szarul lenni, mit ne mondjak, és még valójában nem kezdődött el a karácsony.

Nagy dolog történt: a Dívamacska vidéki birtokon élő két gyermeke (Piroska és a Farkas, ez a nevük, merthogy mindkettő háromszínű, de az egyik inkább vörös, a másik inkább szürke) Piroska nevű tagja fogott egy egeret. A mi családunkban ilyen még nem történt, mindenki nagyon büszke. A Dívamacska is biztos nagyon büszke lesz, feltéve, ha szóba áll még velem, lévén egyedül karácsonyozik, mert anyámék megtiltották, hogy hazavigyem őket, mondván két macska bőven elég egy karácsonyfára, ne vigyek oda még kettőt.

Azt szeretném mondani, hogy szerintem megérdemlek egy nobel-díjat vagy valami hasonlót, mert tegnap egyszerre szőrtelenítettem a muffom és sminkeltem az orcám, ami azért nem semmi, lássuk be. Ma pedig visszavittem a két napja vásárolt csizmát, mert rájöttem, hogy nem tetszik, mert népitáncosos, és erre a boltban sem tudtak mit ellent vetni, és sikerrel becseréltem a csizmát egy tűsarkú nyári aranycipőre, és most is ebben ülök, halál boldog vagyok.

Tegnap arra értem haza, hogy Öcsi bekapcsolta a tévét. Hamarosan megtanul pizzát rendelni, de akkor megnyuvasztom.

Tegnap gyanútlanul elmentem anyámmal függönyanyagot venni, és megvarratni, nekem. A vásárlás még ment volna, de mikor a varratás megbeszélésére került sor, elszabadult a pokol. Én az eladónő első kérdésére ("Vitrázsolva is lesz?") kapituláltam, és növekvő borzadállyal hallgattam a közte és a szülőanyám között kibontakozó szakértői megbeszélést. Csak úgy röpködtek a több száz éves sváb eredetű szakkifejezések, a számok meg az arányok. Komplett műszaki rajzot készítettek, esküszöm. Én eddig azt hittem, hogy egy függöny jó esetben úgy néz ki, hogy kivágunk egy téglalap alakú anyagot, abba belehúzunk egy pálcát (tanuljatok, az a vitrázs, asszem), oszt lóg az ablak előtt. Most viszont már úgy vélem, egy egyszerű függöny megvarrása nehezebb mutatvány, mint egy komplett űrsikló megtervezése és összerakása. Még mindig sokkos állapotban vagyok. Nem leszek én jó háziasszony már sosem.

Lassan elkerülhetetlenül bele kell vágnom a nadrágvásárlásnak nevezett megalázó és reménytelen vesszőfutás következő felvonásába. Azt mindenestre elhatároztam, hogy ha még egy pilicka eladókurva nagy méretnek mer titulálni (mint ahogy arra számos példa volt már), minden elvem ellenére rendkívül agresszíven fogok fellépni. Egyszer már ki kell tenni a pontot.