marsbéli krónikák

Mikor mentem reggel a boltba, Öcsi éppen lent sztároltatta magát az udvaron, két szomszédasszonnyal. Azok nem győzték dicsérni, milyen gyönyörű a szőre, milyen kedves, aranyos állat, a nyüves macskája meg a legszebb hangján cincogott és csillogtatta a szőrét a napfényben. Esküszöm, úgy fordult, hogy a szebbik profilját mutassa.

Akkor megemlítem, hogy igen, a malac hívott inni, de nem mentem, mert erős vagyok, a hétvégi tévézés pedig le van zsírozva, ezért nem értem a hiszti okát. Ezennel kijelentem tovább, hogy ha a malac még egyszer lekorrektoroz, kinyírom. Aláírás, pecsét helye, dátum.

Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, amiért az egész világ összefog azért, hogy végre be tudjam fejezni ezt a rothadék munkát (egy hét múlva ilyenkor már tökrészeg leszek). Azt, hogy a hetek óta nem takarított lakásban annyira mocskos a szőnyeg, hogy nincs gusztusom leheveredni rá egy kis pihentető tévézésre, pedig én csak onnan szeretek, felfoghatnám úgy is, hogy íme, az univerzum így segít neked visszaülni a gép mellé, ahelyett hogy a Helyszínelőket bámulnád és hibákat keresnél a módszerekben, a tudományos maszlagban meg a logikában. Nekem azonban valahogy nem őszinte a mosolyom.

Rohadt fél percre hagytam egy zacskó tejet a pulton (na jó, ott felejtettem), de ennek a minden hájjal megkent mocskos dögnek ez elég volt, hogy számtalan apró lyukat harapjon rá, és szétfolyassa az egészet, csak hogy ihasson belőle pár kortyot. És ez már a második ilyen eset. Nem akartam eddig kinyírni, de most már kinyírom, mert ronda szemtelen macska ez.

Az is a baj még a világgal, dühöngtem tegnap néhány malőr után, hogy a dolgok számomra túl magasan vannak, amit meg elérek, az a kibaszott jobbkezeseknek készült. Nem véletlenül olyan okosak a balkezesek: egy jobbos el sem tudja képzelni, mennyi problémával kell megküzdenünk, minden nap egy evolúciós versenyfutás.

"A menyét fő pacsmagolási időszaka a február-március...párzáskor a hím a nőstényt tarkójánál megragadva csendes helyre vonszolja." És ha ehhez még hozzátesszük, hogy: "cincogással könnyen behívható", akkor azt mondom, hogy én nem akasztok tengelyt egy menyéttel, hiába csak húsz centi.

Steve Irwin valószínűleg maga sem lepődött meg a halálán, kurvára állt neki a zászló, hogy így végzi. Nem volt egy szimpatikus alak.

Öcsi tegnap éjjel fennragadt a negyedik emeleti gangon. Csak a jóisten tudja, minek ment fel oda, és hogyan jutott ki, de mindegy is. Hallottam, hogy nyávog, de mivel minden gang elejét ajtó zárja, nem óhajtottam magamra haragítani senkit azzal, hogy éjfélkor becsöngetek: legyen oly jó, és adja vissza a macskámat. Reggelig kibírod, közöltem felfelé meredve a sötéttel, és nyugovóra tértem. A Dívamacska persze nem bírta ki, hogy ne ártsa bele magát mindenbe, álló éjjel ki-be járt - már ezzel elrúgta a pöttyöst -, gondolom tartotta a lelket Öcsiben, akit amúgy utál. Pitymallatkor kimásztam a lapostetőre, felkémleltem, látom ám a borzas szürke fejet lefelé meredni, nyávog is az isteneadta, a szív szakad belé. Összébbhúztam a neglizsémet, és elindultam megmenteni. Naná, hogy a Dívamacska is jönni akart, így mikor becsukódott az orra előtt a gangajtó, azonnal elkezdett ordítani, de még a negyedikre érve is rezegtek az ablakok. És mit kell látnom? A büdös Öcsi nyugodtan lejöhetett volna, mert csak a rács volt zárva, az ajtó nem, csak ő nem mert, mert lelke van neki. A sarki lakás nyitva állt, valami népek múlatták az időt odabent komótosan (05:50 volt), akik közölték, hogy szegény állat (persze, szegény) egész éjjel ott sirdogált, nem mer kijönni. Honnan, bazmeg, egy gangról, megáll az eszem! Előzékenyen kinyitották nekem a rácsot, persze nem győztem elnézést kérni, milyen égő már ez az egész, erre a büdös Öcsi nem elkezdett bemenekülni a gang végén felhalmozott izék és dolgok nagy kupaca alá? Én azonban elkaptam, és lehurcoltam az elsőre, ahol azt kellett látnom - és hallanom -, hogy a Dívamacska a tettek mezejére lépett, a laposon át lement az udvarra, nehogy kimaradjon, de ott nem voltunk, vissza akart jönni, de a lépcsőház ajtaja zárva volt, a tetőn át meg lusta ehhez, meg neki is lelke van, ezért az egyedüli megoldáshoz folyamodott: üvöltött. Az udvaron. Betettem Öcsit a gangra, aki nyilván azonnal sírni kezdett, amint becsukódott mögöttem az ajtó, de addigra már nem láttam a pipától, leviharzottam a rohadt feketéért, mielőtt valaki kettéhasítja a fejét (amit megérdemelt volna, magunk közt szólva), és ajtót nyitottam neki. Természetesen előbb szimatolni meg körülnézni akart, rögtön nem volt olyan sürgős a hazatérés, de én irgalmat nem ismerve felhajtottam az emeletre, közben olyan ocsmányul káromkodtam, mint ritkán, pedig tudok. A gangra érve nyilván azonnal összeverekedtek - biztos a viszontlátás öröme -, aztán meg nem akartak bemenni a lakásba, de addigra már nagyon kevés választott el a jól irányzott rugásoktól, és ezt szerintem ők is érezték, mert némi visszafojtott, ám rendkívül fenyegető sziszegésnek engedelmeskedtek. Miután végre sikerült behúzni magunk után az ajtót, közöltem velük, hogy most aztán végképp elegem van belőlük, takarodjanak reggelizni, aztán tűnjenek a szemem elől, büdös picsába, komolyan. Ilyen kibaszott műsort kora hajnalban.

A Dívamacskát elengedhették a menyétek, mert hazajött. Javaslom továbbá, hogy zárjuk le az internet/Internet vitát, mert szétdől a postaládám a levelektől. Kisbetű, és pont. Akinek intézmény, az írja naggyal, és csókolom, csak engem ne baszogassatok tovább, nem én tehetek róla, már megbántam mindent, irgalom.

Órák óta nem láttam egyik macskát se. Biztos elvitték őket a menyétek.