marsbéli krónikák

Lett kábeltévém és internetem, hamarost lesz kaputelefonom is, de lehet, hogy azt inkább nem kérem, végül is már nincs szükségem a világra, pláne nem az emberekre, a kaputelefont meg úgyis csak ők nyomkodnák, az meg kinek kell.

Képtelen vagyok eldönteni, mennyit lát az öcsigyerek. Megőrülök.

A doki szerint nincs veszve minden. Vittem az egész bandát, most csepegtetni kell a szemükbe meg az orrukba. El lehet gondolkodni rajta, mekkora egy három hetes macska orrlyuka. Alapban sem egyszerű belecseppenteni, hát még ha tiltakozik is. De én mindenhova cseppentettem, a kis koszosoknak, velem nem lehet kukoricázni. Most sokkos állapotban alszanak.

Öcsi egyik gyereke vak. Vagy kitöröm a nyakát, vagy elviszem elaltatni. Vagy megtartom, elajándékozni úgyse tudom, és elvegetál a lakásban 15 évig. Nem szavazás.

És isten veled, Diszkó, ne hozz szégyent a fejemre!

Öcsi gyermekei is tudós állatok lesznek, most már biztos, mást ne mondjak, olthatatlan tudásvágyukban magukra rántották A magányos tömeget, pedig nem gyerekkönyv. Személyi sérülés nem történt.

Megkezdődött az unokatestvérek keveredése és az étkeztetések totális eldurvulása. A Diszkó meg a Punk, ez a kétszemélyes terrorkommandó már olyan vehemenciával veszi ki a részét az etetésekből, mint akik kétnaponta jutnak pár morzsához. Simán félrelökdösik szegény Öcsit, aki galamblelkű és szelíd (balek), az meg csendben hátrahúzódik, és szomorúan és soványan figyeli  a habzsoló kis patkányokat. Az embernek a szíve szakad meg. Bevezettem ezért a felügyeletet. Egyrészt ellökdösöm és szidalmazom a kis szemétládákat ("Hagyjátok Öcsi nénit is enni, nagy szüksége van a kalóriákra!"), másrészt elkülönített kis macskaasztalt csinálok ennek a szerencsétlennek, amit viszont a Díva nem hagy annyiban, mert neki meg persze folyamatosan csekkolnia kell, hogy mindenki ugyanolyan és ugyanannyi kaját kap-e. És egyre több kismacska csatlakozik a szilárd ételt is fogyasztók köréhez. Mindennek tetejébe a kis kandúrok átjárnak Öcsi még teljesen magatahetetlen gyermekeihez, és odafurakszanak melléjük, pedig így is alig van ott hely, dehát Öcsi, aki galamblelkű és szelíd (balek), nem tudja elzavarni őket. Új otthont kell nekik kerítenem, valahol magasan. Ma megint négykor keltem.

Hogyan, hogyan képesek 20 grammos állatok úgy dobogni futás közben, mint egy megvadult ménes?

Pokollá vált az élet a lakásban. Tíz rohadék macska. A Díva kölykei már futnak-szaladnak, dűtenek-borítanak, én meg lesütött szemmel vagyok kénytelen járni a saját otthonomban, mint valami megbélyegzett pária, ha nem akarok méterenként eltaposni valakit. Múlt éjjel konkrétan két órát aludtam, mert reggel öt előtt a Díva fél centiről üvöltött az arcomba, hogy adjak neki enni, rendben, adtam, addigra felkelt az összes kis gonosztevő, és nekiláttak tevékenykedni. Mellső lábaikkal beleálltak a macskakajába, aztán széthordták a dzsuvát. Zacskókat zörgettek, papírszatyrokban játszottak, dobozokat döngettek, az éles kis karmaikkal az ágy oldalán tornásztak, kettő fel is jutott, de lezavartam őket a picsába. Öcsi gyerekei feszt tüsszögtek, a Díva folyamatosan pofázott, a kölykei nyifogtak. Legyen már ennek vége.

"Folyvást a Rue de Bucin kódorgunk valami pia után kajtatva." Rühellek itthon lenni, vissza akarok menni kódorogni.