marsbéli krónikák

Kedden este vidéki városba távoztam, ahol a fatornyos falumtól való távolság miatt (meg mert egyébként is sokat iszom) gátlástalanul és mértéktelenül berúgtam, széthánytam a budit, és szerda reggelre olyan mérhetetlenül szarul néztem ki, mint évek óta soha. Egyetlen dolog fogja rendbe hozni az arcbőröm: a napfény. Amiből még legalább két hétig nem lesz semmi. Rettenetesen nézek ki, egyszerűen borzasztóan. El vagyok keseredve.

Mellesleg Öcsire valószínűleg hatottak a tacepaók (vagy kibaszottul megéhezett), mert kedden délután kegyeskedett hazatérni. Mondtam is neki, túljutva a viszontlátás viharos örömén, ha felcsináltak, megdöglesz.

Kedden este szemmérték alapján megállapítottam, hogy a konyhában pont a derekamig ér a sitthalom. Egy nappal később már csak lábszárközépig se, igazán kellemes kis dombocskává apadt, amit a magam optimista beállítottságának köszönhetően határozott javulásként könyvelek el, és reménykedek benne, hogy hamarosan hazatérhetek, mert kurvára unom már ezt a kivert kutya életet, pedig még csak négy napja tart.

Még jó, hogy nem töröltem az Elveszett Öcsi! tacepaókat. Francba.

Ma reggel száműzettem a lakásomból, ahol kezdetét vette a Nagy Szétrombolás harmadik felvonása. Anyám otthon kihajította az ágyamat, de sebaj, a szobámat már amúgy is raktárként használja a család. Egyszóval, földönfutó lettem. Öcsi két napja eltűnt, és valami azt súgja, többet nem kerül elő. Egy kellemesnek ígérkező hét első napján vagyunk.

Öcsinek vicces bárányszőre van a hasán.

James Bond egy béna angol köcsög gigerli, a női meg majdnem mind rondák voltak. Így könnyű sokat dugni.

Tegnap éjjel Öcsi majdnem a halálba aludta magát, nagy szerencséje, hogy ilyen figyelmes gazdája van. Szokása szerint a hátamon aludt. Én megfordultam, ő lehengeredett, és úgy maradt. Nézem, fekszik a hátán, mind a négy lába az égnek mered, a két szeme tágra nyitva, és semmi életjel. Mondom, Öcsi, keljél fel, mi bajod van. Semmi reakció. Megböktem, újból felszólítottam, semmi. Ez megdöglött, hasított belém, az én hátamon, úristen, vajon mit tettem? Legalább fél percig ráztam a nyomorultat, meg kiabáltam is hozzá, mire valahogy megmozdult. Életjelet adott, de felébreszteni nem lehetett. Rejtélyes. És végig nyitva volt a szeme.

Felhívnám a világügyelő figyelmét a dátumra: március kilenc. Ilyenkor már szoknyában, bugyi nélkül kellene a nőknek szaladgálni. Most is megtehetném persze, csak nem telne benne nagy örömöm. Helyette majd gyönyörködöm a hóviharban, a természet erejében, meg a hasonló szarságokban.

A Teleki térnél ki van írva nagy betűkkel a falra, hogy SZMÖRE, és ezen mindig nevetni kell.