marsbéli krónikák

Azért kemény lehet, ha az embert egy kapcsolat teljes időtartama alatt olyan ipari módon basszák át, amennyire csak lehetséges. Vajon az jelenti a méltóság megőrzését, ha udvarias biccentéssel ajtót mutatunk, és egyetlen hangos szó el nem hangzik, vagy ha igenis revansot veszünk - mittudomén felgyújtom az össze ruháját, megalázom a munkahelyén, akármi -, elvégre mérhetetlenül hülyének nézett és szarba taposásra méltónak ítélt? Miért kellene a gyengeség jelének venni, ha valaki lereagálja egy másik ember seggfejségét? Az indulatok bennmaradnak, jól fekélyt kapunk, a végén még nagyobbat szívunk, a másik meg nem fog a falnak menni egy sértett és halkszavú kiutasítás miatt, míg ha megsemmisítem a cédégyűjteményét és szétverem a cangáját, az nekem jó érzés, levezetem a feszültséget és ő sem tehet úgy, mintha simán úszta volna meg. ÉN ezt fogom csinálni, ha valaki megpróbál így átverni.

Nehéz heteknek nézünk elébe. Tegnap folytatódott a vigasztalós-együttivás, ami mellesleg nagyon klassz volt, csak bírjam az iramot.

Szegény Pál napok óta nincs meg. Nem hinném, hogy még előkerül. Bezzeg az két állandót csak nem akarja elvinni az ördög, egyszer agyoncsapom őket, ha még egy kaparászás és szánalmas nyekergés/fennhangú üvöltés behallatszik a szobámba az éjszaka közepén. Miért, miért olyan rém fontos, hogy bejöjjenek hajnali háromkor öt percre?

"Élőben koalát csak elütve láttam." Ausztrál útiélmények rovatunkat olvashatták.

Tegnap esti segélykérő, szakítottunk-igyál-velem telefon után loholva (na jó, előbb befejeztem az evést és kényelmesen megittam a söröm) érkeztem régi barátnőm, K. bérleményébe, ahol már felhalmozva álltak a szemét fasz cuccai, K. dühödten húzta át az ágyneműt, én pedig segítőkézsségemet kimutatva előkapartam a maradék rumot, igazi kubai, kár lett volna érte. Bosszúszomjas elindulás a felpakolt cuccokkal, hogy majd jól kihajítjuk azokat a szemét fasz anyukája lakása előtt, csókolom, sajnos nincs időnk felhordani a harmadikra, jó éjszakát és minden jót, a lift előtt felmálházva álltunk, mikor telefon érkezett a lent várakozó sofőrtől: "Most lépett be a házba." Visszarohanás a lakásba (ami szerintem hülyeség volt, szórhattuk volna a fejére a lépcsőről a ruháit meg a búvártalpát), én titkosügynökösen az utolsó pillanatban leosontam a lépcsőn, pont elkerülve a szemét faszt, akit még láttam kilépni a liftből. Az utcán az autóban várakozó ügynöktársam gyors rámvillogással tudatta hollétét, feltűnésmentesen beszálltam a kocsiba, majd megkezdtük a szemmel tartást. Nagyon unalmas volt, ráadásul valahogy úgy alakult, hogy Montag ügynök egy fától pont a ház kapuját nem látta. 20 perc után már végképp nem volt olyan jó móka, így felmondtunk az FBI-nál, és elmentünk inni. A két vigasztaló.

Egyre rosszabb. Nem elég, hogy már egy órája budapest parádét hallgatunk, de a szomszéd rossz kurva berúgott, és most az ablakban énekel meg kacérkodik a szembeszomszéd félmajmokkal, akik kizárólag állati horkantásokkal és ööö, baaa...táncolj, budapest parádé felkiáltásokkal képesek kommunikálni. Hamarosan lemennek az udvarra, ahol bunkóval megverekszenek a nőstényért, majd huszárosan meghágják, amúgy australopithecus mód. Komolyan nem hiszem, hogy bármelyikük le tudja írni a nevét, és ezt nem a zene miatt mondom.

A szomszédban két lakás elmebeteg lakói és kedves barátaik versenyeznek, nyitott ablakokkal, hogy kinél szól hangosabban a zene. Mondanom sem kell, a létező legfosabb muzsikákkal. Egyik oldalról álomarcú lány meg gombafejek, a másikról cigányrap. Kezdek megbolondulni.

A Dívamacska átvette - pontosabban visszavette - az infantilis háziállat szerepét. Amióta nincs itt Pál, feladta a méltóságteljes matróna pózt, ugyanúgy viháncol, mint régen. Áttette a főhadiszállását a kisszőnyeg alá, melyet csak azért hagyott el tegnap időlegesen, hogy átvegye a parancsnokságot egy vadonatúj, kényelmes cipősdoboz fedélzetén. Pál hozza magát otthon, minden figyelmeztetésem ellenére anyámék óvatlanok voltak, így sikerült zoknit lopnia.

Vadiúj pörgős-gurulós, állítható támlás, le-föl emelhető főnöki bőrfotelemben feszítek. Ajándék, mellyel megleptem magam-magam. Pált kitoloncoltuk, alig bírok mozdulni az egymillió, centi mély karmolástól, melyek beborítják a vállam, karom, hátam. Ma délutántól már anyámék háza zeng a pálazonnalhagydabba, nemszabadfújmenjonnan, siccsiccazanyaádistenitterohadtdög meg a hasonló kiáltásoktól. Elégedetten húztam be magam mögött az ajtót. Úgyis kezdtek már ellustulni, évek óta nem volt macskájuk.

Kiborult a bili. Ismét bebizonyosodott, hogy a Svekj az egyik legbölcsebb könyv a világon, és kurva komolyan megtapasztalhattam, hogy "az ember gigász akarna lenni, pedig csak egy darab szar". Lemondtam a fordításokat, lehet, hogy fel is mondok. Elfogyott az erőm, nincs miből folytatni. Pontosabban így pár nap pihenő után kezd belém visszatérni, de radikálisan változtatok. Nem akarok még egyszer átélni egy kisebb ideg-összeroppanást. Ha valaki ezért nem ad több melót, hát ott egye meg a fene. Ezentúl én vagyok az első, szarok a pénzre, a siker sem érdekel, azt hiszem, amit bizonyítani akartam, az sikerült. A határokat kitapogatni ugyan nem akartam, de az is sikerült. Járhattam volna rosszabbul is. Szerencsés vagyok, hogy kiszálltam. Hogy ki tudok szállni.