marsbéli krónikák

Furcsa átok ül rajtam, napok óta nem tudok végigaludni egy éjszakát, mindig történik valami atrocitás, mely durván magamhoz térít, ami után órákig heverek álmatlanul, mind idegesebben, ennek következtében mind éberebben, míg az ágyból való kikelés tervezett - és munkaügyből kifolyóan kötelezően kivitelezendő - időpontja előtt fél órával mély, mondhatni katatón álomba zuhanok. Múlt éjjel a durva atrocitás hálátlan szerepét a Dívamacska vállalta magára, aki valahogy bejött a szobába, én pedig arra ébredtem, hogy boldogan dorombolva tolja bele az arcomba a nagyon hosszú és nagyon fehér és nagyon birizgálós bajusz- és szemöldökszálait.

Barátnőm volt olyan esküvőn, ahol a házasság szentségétől a normandiai partraszállásig jutott a pap, szóval látható, hogy nem egyedi esetben volt részünk.

És másnap, vasárnap reggel fél nyolctól fél kilencig ébren feküdtem és gutaütötten bámultam magam elé, mert valami barom olyan hangosan hallgatta a reggeli hírműsort valamelyik tévén, hogy képtelenség volt aludni. Mindent megpróbáltam, hogy beazonosítsam a hangoskodás forrását, de még abban sem voltam biztos, hogy a mi házunkból jön. Még alkoholban úszó agyam brutális és vérben tobzódó, hagymázas rémképeket vízionált ágyúsüket, bottal járó nagymamák belének komótos kitiprásáról, akik pedig csak a faluhíradót akarták meghallgatni. Úgyis elkapom, legközelebb - ha lesz jártányi erőm - kiderítem, honnan jön a zaj, és nem irgalmazok.

Megvolt a lagzi. Életemben először sírtam a templomban, kicsit talán rontja a romantikus hatást, hogy a röhögéstől. A pap - aki tökkopasz volt és hitlerbajuszt viselt - egy órán keresztül beszélt, minden erőnket összeszedtük, hogy próbáljunk összefüggéseket találni az ifjú pár és a Cézár ellen lázadó katonák, a biciklitúrák és a pályaorientációs tanácsadás között, de nem sikerült. A fönököm szintén nyüszítő hangokat adott ki mellettem, megjegyzései csak rontottak a helyzeten, mindketten zsebkendőbe temettük az arcunkat, iszonyúan küzdöttem, hogy ne robbanjon ki belőlem a röhögés, és lehajtott fejjel is láttuk, hogy más padokban is jól szórakozik a nép. A buli pazar volt, persze jól elkéstünk, mert a mi autónk - három nő - egy másik lakodalmas menethez csatlakozott, és csak a megérkezéskor tűnt fel, hogy itt fekete a menyasszony, nekünk viszont vörös kell. Aztán még el is tévedtünk, a koccintásról lekéstünk. De legalább jót táncoltam, istennek hála marcik nem voltak.

Egyébként meg nem rettegek a ráktól. Egyrészt meglehetősen alapos biológiai ismeretekkel rendelkezem, így minden tünetre tudok egy halálos betegséget - mondhatjuk, hogy ez a hobbim -, ezért rákozok sokat, másrészt a család nagy része autóbalesetben halt meg, szóval a rák miatt igazán nem aggódom. Viszont félek átszaladni az úton. Mindig megvárom a zöldet.

Egyik kedvenc Garry Larson karikatúrámon ül három ősember, mindhárman maguk elé tartják ökölbe szorított jobb kezüket. A felirat tanúbizonysága szerint: "A kő-papír-olló játék nagyon unalmas volt a papír és az olló feltalálásig."

Mint jeleztem, holnap lakodáré. Hogyan öltözzek fel úgy, hogy elegáns is legyek, ne kelljen tűsarkúban elpusztulnom, és mindezt meg tudjam oldani egy fillér pluszköltség nélkül? Na?

Nem Manci. Marcsi. Kösz az infót.

Szombaton lakodáré. Iszunk, hányunk, belefekszünk. Ez az én akciótervem. Makk Marcié kicsit más lenne. Amennyire emlékszem népnevelő kis műsorára és kisdobosjellemére, ő így bulizna: a templomi szertartás alatt szigorúan huzatmentes helyen állna, kisterpeszben, néha kicsit rugózna, hogy serkentse a vénás keringést az alsó végtagjaiban. Evés előtt pisilne és kezet mosna szappannal háromszor (párhuzamos történetvezetés: én ekkor már részeg vagyok). Minden falatot pontosan 25-ször rágna meg, vagy ahányszor helyes, én ezt sem tudom, de nem is kell, mert mint említettem, én ekkor már részeg vagyok. Kaja után kiosonna fogat mosni, szigorúan legalább öt percig sikálná a makkfogait. Természetesen ügyelne a megfelelő folyadékfogyasztásra is, na ebben megegyezünk, csak a választott folyadékok minőségében van ordító különbség: én mindent iszok, ami alkoholos, ő meg meggy márkát iszik, mert azt ismeri (meg reklámozni kell a szocialista gazdaság termékeit). Természetesen táncolna is, Makk Mancival vagy hogy hívták, nagyon bénák lennének, kettőt jobbra, kettőt balra, forgás erre, csissz, forgás arra, csossz. Önhibáján kívül beleütközne a táncparketten egy ordenáré részeg picsába, aki már a világ legjobb táncosává itta magát, ezért trágár modorban kikéri magának az inzultust. Szegény Marci eszköztárát nem az ilyen alpári helyzetekre építették, ezért sokkot kap és hazamegy, úgyis az az egészséges, ha éjfél előtt lefekszünk. Bármibe lefogadom, hogy lesz ott egy ilyen Makk Marci, és én bajuszt fogok vele akasztani. Mindig ez van. Aztán másnap felidézem a riadt kis szemüveges arcát, meg amiket mondtam, és mindig nagyon szégyellem magam, csak ezt a szegény kis marcik sose tudják meg. Bocs marcik, előre is (meg vissza is).

Azt álmodtam, hogy visszajött a Mr. Pocket, akinek álmomban nagyon örültem, de a valóságban valószínűleg azonnal kivágnám ijedtemben a hatodikról a hazajáró féregjét, hogy aztán elgondolkozzam azon, hogy tényleg zombimacskaként jött-e vissza, vagy félreinformáltak minket, nem is esett le a tetőről, csak csavargott egy kicsit, végül hazajött, erre én így fogadtam. Hé, Pocket, ha életben vagy, ne gyere haza, mert megjárhatod!