marsbéli krónikák

Vonnegut azt írja: "Azt hiszik, a régi rómaiak okos emberek voltak? Nézzék meg, milyen hülyék a számaik."

"Életem legszebb bókjai" második rész: "Bájosan bunkó vagy."

Tegnap sikerált vennem egy olyan nyári (!) ruhát, amely annyira kiadja az alakot, hogy ha anélkül szeretném hordani, hogy ujjal mutogatnak rám és kigúnyolnak, bele kell húznom a mozgásba. Majd kiakasztom a tornaterem falára, jó lesz motivációnak. Amikor pedig pacalt eszem, eldugom a szekrénybe. A macska ma reggel ismét megszopatta magát a káddal, mikoron is a fejére rántott két tusfürdőt meg egy sampont. Ez után a blamázs után sietősen elhagyta a kádat, vissza se nézett. Jól indult a nap. He-he.

"Életem legszebb bókjai" első rész: "Szeretem, ha egy nő imádja a faszt."

Azt hiszem, soha nem leszek érett az együttélésre. Egyszerűen szeretek egyedül élni, én+állatok. Tulajdonképpen mozogni sem szeretek. Mi a fasznak szenvedjek egy rohadt teremben egy csomó más szerencsétlennel, mikor így is körülrajonganak a férfiak? (Rajonganának, ha nem lennék ilyen beszari béna.) Tegnap is megkérték a kezem. (Igaz, öt éve folyton megkéri a kezem, én meg öt éve folyton nem adom.) Mindig elhatározom, hogy mától kezdve, most-aztán-tényleg dívaként fogok viselkedni, de kezdem belátni, erre születni kell. Túl sokat kéne magammal vacakolni állandó jelleggel, hogy díva legyek, ráadásul a dívák suhannak, én meg nem tudok suhanni, inkább sebesen szaporázom az utcán, vagy meg-megáll, körülnéz módra bambulok, ami szintén nem túl dívás. Ráadásul hangosan röhögök, nem tudok kacagni és szipkám sincsen. Mindennek tetejébe mocskos a szám, és nem fektetek hangsúlyt arra, hogy ne lássanak smink nélkül, meglehetősen lebowskysan járok vásárolni. Azt sem mondhatnám, hogy a hangom búgó, a szemöldököm vékony vonal. (Most tulajdonképpen Marlene Ditrichet sikerült leírnom, de végül is ő volt a dívák dívája.) Az sem elhanyagolható egy díva esetében, hogy hol él és milyen állatai vannak. Én egy lepukkant lakásban élek Kőbányán, karban hordozható állataim pedig nincsenek, mert a kutya harminc kiló, a macskák meg túl tevékenyek és türelmetlenek ahhoz, hogy eltűrjék, hogy hosszú dívaköpenyem karjában körülhordozzam őket a kőbányai puttó lakásban. Azt hiszem inkább beleakaszkodnának a dívaköpeny tollas szegélyébe, és szétszaggatnák. Majd elfeledkeztem a dívapapucsról! Ki az a hülye (Peggy Bundyt leszámítva), aki TÉNYLEG magassarkú papucsban jár otthon? Most látom csak, dívának lenni csupa szenvedés lehet. Szegény Marlene:

Ma hamar le fogok lépni. A héten visszük a kutyát a specialistához, remélem a legjobbakat. Ma ismét láttam a tacskót kukáskabátban, vagy ez egy másik volt? Lehet, hogy ez az új tacskódivat?

Hölgyeim és Uraim! Voltam tornázni. Ismételten béna, lassú, fáradékony és szánalmas voltam, még nem múlt el a kergetett lajhárra emlékeztető mozgásstílus, gyanítom kell hozzá még pár száz óra. Mindannyiszor felkacagtam magamban, ahányszor eszembe jutott, hogy 15-16 éves koromban nekifutásból tudtam kézenállni a gerendán, meg cigánykerekezni rajta, mindenféle spárgákról már nem is beszélve. Hová tűnnek ezek a dolgok? Ma már akkor is szédülök, ha egy székre fel kell állnom. Nyomorultul érzem magam, be vagyok rozsdásodva, és nem csak testileg. Egyébként is olyan rossz érzésem van, mintha rossz hír közelegne. Nem baj, mindent túlélünk.

A macska igen okos állat. A mi kettőnk is gyorsan tanul, ha saját érdekeit tartja szem előtt. Hamar rájöttek például, hogy merőben fölösleges energiapazarlás reggelente az ajtóm előtt óbégatni amíg fel nem ébredtem, mert úgysem kelek föl csak azért, hogy beengedjem őket a szobámba. Amint megszólal azonban az ébresztőóra, felsorakoznak az ajtó előtt és rázendítenek. Tudják, hogy ekkor már csak percek kérdése, és belevethetik magukat az ágyamba, és azt is tudják, hogy a nyávogás - ami a macska félelmetes fegyvere - még közelebb hozza az ágyba vetődés kellemes pillanatát, ezért ilyenkor aztán mindent beleadnak. Ha egyszer bévül kerültek, esélytelen visszafoglalnom az ágyat, hacsak nem vállalom be a fejemen való ugrálás és a takaró alól kilógó testrészeim éles karmokkal történő megtámadtatása néma eltűrését. Márpedig nem vállalom. Reggel azért önkéntelenül is sikerült revansot vennem az egyik kis rémen. Kicsit el van dugulva a kád lefolyója, ezért hajmosás után még kábé tíz centi víz volt a kádban, mikor a macska szokásához híven (a kád tudnillik a ring szerepét tölti be a nagyobb macskabunyókban) elegáns mozdulattal beleugrott. Há-há! Édes a bosszú. Kivételesen nem sikerült neki olyan arcot vágni, mint aki pont ezt akarta csinálni. Csodálóim és rajongóim, valamint magam őszinte meglepetésére szombaton nem mentem el tornázni, hanem kivételesen inkább eltűrtem a macskák terrorját az ágyban, nehogy véglegesen fel kelljen kelnem és ne maradjon ürügyem az otthonmaradásra. Azért egy kicsit sikerült megszopatnom magam, mert tök fölöslegesen elvándoroltam egy - mint a helyszínen kiderült - fél éve nem létező állatpatikába, hogy aggkori vitamint vegyek beteg kutyámnak. Annyit azért megtehettek volna, hogy megszűntetik a honlapjukat. Kösz, élet. Másnap ismét belefutottam a jóba, mikoron is a legnagyobb ónos esőben vergődtem ki vidékre a családi kúriába, és még a kerítésekbe sem lehetett kapaszkodni, mert a rosszindulatúbb házőrzők megszimatolták, hogy eljött az ő idejük, és lesben álltak, hogy az egyensúlyukat kétségbeesetten megőrizni igyekvők karját letépjék, tőből. Hihetetlen életösztönömtől vezérelve sikerült hazajutnom, majd este vissza. Most pedig a szemerkélő esőben elindulok tornázni.

Hosszú évek óta keresem a választ az emberi viselkedés eme furcsa elhajlására, mely legalább olyan megmagyarázhatatlan számomra, mint amilyen értelmetlen. Vidéki egyetemre járván éveken keresztül figyeltem az utasok egy tipikus csoportját a vonaton. Mindenki, aki rendszeresen utazik Debrecenbe, tudja, hogy Hajdúszoboszló és Debrecen között kb. 15 perc az út. Nem kell hozzá sokéves tapasztalat, hogy hamar rájöjjünk, bőven elég akkor elkezdeni készülődni, mikor a vonat már a városban jár, még így is kényelmesen le tudunk szállni. Csakhogy! Arra a megállapításra jutottam, hogy sokak számára a tapasztalat mint olyan, nem létezik. Ezek a lények (arra is gondoltam, talán ufók) abban a pillanatban, hogy Szoboszlón megmozdul a vonat, pánikszerűen felugranak - már előtte is látszik rajtuk a feszültség, kéne már készülődni - pillanatok alatt összepakolnak, kirohannak az előtérbe és 15 hideg percen át fagyoskodnak az ajtó előtt Debrecenig. Cselekvésük annyira kényszeres, hogy még azt sem képesek elviselni, hogy a helyükön várjanak, kétségbeesetten és konok kitartással kinyomakszanak az előtérbe még akkor is, ha ott már rengeteg, hasonlóan pánikban vergődő szerencsétlen gyűlt össze. Lerí az arcukról a rettegés, a "jaj-csak-nehogy-ne-tudjak-leszállni" ősi félelme. A tapasztalati tények nem játszanak szerepet a döntéshozatalukban, fel kell tehát tennem a végső kérdést: hogyan maradhattak életben? Nem kéne az ilyen viselkedésnek kihalnia? Mi ebből a haszon? Ezt a típust még fontolva haladónak sem nevezném, de még kiváró, a többiek viselkedésére játszónak sem. Honnan ez a görcs? Mitől félnek? A furcsa az egészben az, hogy - fent részletezett megnyilvánulásukon kívül - semmiféle közös vonása nincs a nyáj tagjainak, koruk, nemük, feltételezett végzettségük stb. alapján. Úgy tűnik, bárkiből válhat leszállási fóbiás. Aki tudja a magyarázatot, írjon. Köszönöm.

Ma ismét elbliccelem a tornát, inkább veszek hajfestéket és legalább időben hazaérek a Simpson családra. Ezért cserébe szombat délelőtt (há-há) fogok elmenni tornázni, szerintem én leszek a legjobban meglepve, ha tényleg elmegyek. Ha viszont tényleg rászánom magam, az azért lesz elkeserítő, mert annak a jele, hogy kezdem feladni churchilli elveimet, miszerint: csak semmi sport! Eddig azt hittük, hogy a nappali fala festve van, de miután a macskák azon kezdték élezni a karmukat, kiderült hogy tapéta (volt).