Mióta nincs pénzem, és otthon gubbasztok pár sörrel meg a tanulnivalóval meg a sorozatokkal (még leírni is szánalmas), az egyedüli pozitívum, hogy a bőröm örömmel üdvözli a változást. Kipihent vonások, rózsás orcák. Jobb szerettem ráncosnak és karikás szeműnek.
Hallottam tegnap a televízióban, valami mobilos reklámban, hogy:"Az összes szeretted ott lesz a karácsonyfa alatt..." Hogy baszki, kiterítve?
Mikor egyetemre jártam, az életünket megkeserítő egyik követelmény volt a négy félévnyi tesióra, ami nélkül nem adtak diplomát. (Felháborító, hogy huszoniksz évesen nem hagyják az embernek eldönteni, akar-e mozogni. Természestesen nem akartam, de nem is lehet elvárni, hogy ha hatkor támolygok haza a kocsmából, nyolckor már bent szaladgáljak egy tornateremben.) Nyolcszor vagy kilencszer vettem fel a tesit, mire ötödéven sikerült teljesíteni a követelményt. Ebből egy félév volt a jóga, amit sok száz másik kétségbeesett tétékáshoz hasonlóan azért vettem fel, mert nem kell ugrálni, és voltak gyakorlatok, mikor feküdni kellett a földön, ami egy rövid szunyókálás lehetőségét rejtette magában. Erre sokan ráébredtek, mert minden órán kábé 300-an nyomorogtunk egy olyan ügyesen megtervezett tornatermeben, aminek - nem túlzok - öt centire lehetett nyitni az ablakait. Ennek megfelelően az egyik órán egy csaj rajtaütésszerűen döngve kidőlt a sorból, de akkora csattanással, hogy a többen majdnem mellédőltek ijedtükben. (Mellesleg, aki elájul, az úgy dől el, mint egy krumpliszsák, nem szabad hinni a finoman elalélós múbalhéknak, ez is tipikusan szánalmas női fegyver). Mikor a csajt felvakarták, intelligens jógaoktatónk közölte, hogy ez azért volt, mert túl sok a levegőben az oxigén, ami nem tesz jót az agynak. Azt gondoltam, hülyéskedik, de nem, többször elismételte a teóriáját. Azóta nem hiszek a jógában. Csoda, hogy még élek egyáltalán.
És mikor a Vészhelyzet előtti készülődés során pont sikerült megfelelő pózba helyezkedve az ágyon elrendeznem magamon a polártakarót, ami azért nem volt egyszerű, lévén a vastag, kötött térdzokni és a pléd között olyan fokú a súrlódás és a tapadási hajlam, hogy nagyon könnyű végzetesen belegabalyodni a takaróba, na akkor vettem észre, hogy a sörömet az asztalon felejtettem. Nem bírom ezeket az otthon töltött estéket. Tiszta stressz az egész.
Mellesleg Öcsi felvette azt a bosszantó szokását, hogy azon túl, hogy rajtam alszik - amit már megszoktam, fel sem ébredek rá, hogy helyezkedik a hátamon vagy a nyakamon -, igyekekszik még közelebb kerülni hozzám (természetesen tisztában vagyok vele, hogy ebben semmi érzelmi motiváció nincsen, csupán fűtőtestet lát bennem) azáltal, hogy a nedves orrát hozzányomja az arcomhoz. Na, arra nem lehet nem felébredni. Mindig azt hiszem, hogy kígyó, vagy éppen beázik a lakás. Rém idegesítő állat.
Amilyen cinikus, néhol bunkó, szórakoztató sorozat volt a Szívek szállodája, olyan érzelgős, csöpögős, erőltetett fosfolyam lett belőle. Elviselhetetlen már ez a sok negédeskedés, és különben is, miért beszél az a nő állandóan kiabálva? Ki vagyok ábrándulva. Csak a recepciós buzi maradt meg jófejnek.
A nők nagy részével az a baj, hogy hülyék mint a segg (de azt hiszem, ezt már mondtam). Mindent túlbonyolítanak, agyonanalizálnak, belekötnek az élő fába is, rejtett, mögöttes jelentések után kutatnak a legegyszerűbb kétszavas mondatban is, majd mikor úgy belegabalyodtak a saját kavarásukba, mint majom a házicérnába, bevágják a durcát, bár már maguk sem tudják, miért. Komolyan nem kedvelem őket, egyet-kettőt leszámítva. Külön idegesítő szokásuk, hogy tömegközlekedési eszközön kárpálják el, hogy milyen szemét módon bánt el velük a pasijuk. Könyörgöm, nem érzik, hogy milyen megalázó számukra, mikor ország-világ elé tárják, hogyan és kivel csalták meg őket? Nem akarok még egy ilyennek a fültanúja lenni. Rohadt ribancok, megérdemeltétek.
Azért az megdöbbentő, hogy Terry Gilliam (jól írtam? nem? leszarom.) a Szaffiból lopott karaktert a Grimmbe. Hová jutott a világ.
Üzenem minden okostojásnak, hogy nem kell száz levélben szóvá tenni, ha el van írva egy szó vagy név, uram bocsá' több. Tudom. (Egyébként egyik sem vette észre, hogy Beckham is rosszul van írva. Kétszer is. He-he.)
A televízióból kellett értesülnöm róla, hogy az arckrémekre ezreket költő metroszexuális férfiak kimennek a divatból (aki ilyet szerzett be, hajítsa ki, Beckhem már nem menő, ezt is hallottam), helyettük jönnek az új szuperhímek, az überszexuális férfiak. Ezek (véletlenül sem ők) elvek alapján élik az életüket, sokat jótékonykodnak, egyszerre férfiasak és érzékenyek, és nem szégyellnek sírni. Speciel én hányok az ilyentől (plusz nem hiszek a létezésükben), de összességében pozitív irányú változásként értékelem a férfiideál ilyetén irányváltását, mert legalább már senki nem akar arról meggyőzni, hogy egyáltalán nem gáz, ha egy férfi arcradírt használ. (Ha egy sovány férfi használ arcradírt, na annál aztán végképp kevés visszataszítóbbat tudok elképzelni, márpedig - ezt is tegnap tudtam meg - a metroszexuálisok soványak is voltak. Biztos ezért mertek női blézert húzni Beckhemre azon a plakáton.) Biztatónak tekinthetjük tehát a tendenciát, és reménykedünk, hogy hamarosan eljön a nagydarab és aljas viking állatok ideje, és végre nem csak elvétve láthatom Peter Stormert felbukkani. Mondjuk kíváncsi lennék, honnan szedték az 'überszexuális' szót, mert akiket ebbe a kategóriába soroltak, mint Bono, Trainspotting McGregor, George Cloony és társaik vagy mind törpék, vagy ratyeszek, vagy legalábbis úgy néznek ki. Van még mit csiszolni ezen.
