marsbéli krónikák

Elismerem, nincs kedvem folytatni. Holnap sem lesz, és utána sem. Minden jót szarháziak.

Tegnap beiratkoztam az új egyetemre. Három kibaszott órán át kínoztak minket, a kazánfűtő és a pedellus kivételével minden egyetemi dolgozó szólásra emelkedett, volt aki többször is. A mögöttem ülő nyomi az anyukájával érkezett, hát gratulálnék a sikeres gyerekneveléshez. Az egész csúcspontja az volt, mikor az egyetemi néptánckör négy tagja tartott egy tízperces előadást, na akkor tapintható volt a döbbenet a levegőben, erre azért senki sem számított. Az elejét sajnos nem láttam, mert le kellett buknom a sorok közé, olyan hihetetlen módon vinnyogtam a röhögéstől, hogy taknyom-nyálam egybefolyt. Sokat levont az előadás értékelhetőségéből az a tény, hogy a nagyelőadó katedrája és az első sor előtti asztal közötti árokban került sor a csűrdöngölőre, ezért csak deréktól felfelé láttuk őket, de azért nagy tapsot kaptak, mikor végre befejezték. A mellettem ülő srác szerint valószínűleg őket is szopatták beiratkozáskor, és így álltak bosszút. Kiszúrtam egyetlen jó pasit, akit szerintem soha többet nem látok, mert olyan elképesztően komor arcot vágott végig, ami alapján valószínűsíteném, hogy még a hét vége előtt öngyilkos lesz. A mentálhigiénés segélyszolgálat negyedórás előadása szintén újdonság volt számomra, tuti, hogy az EU kényszeríti az egytemeket ilyen faszságokra, mutassanak már nekem egy egyetemistát, aki felkeres egy pszichológust a problémáivall, ahelyett hogy elmenne berúgni a gondmegoldásban őt támogató haverjaival.

Majdnem hazahurcoltam Debiből egy megdöbbentően rozsomákjellegű apró macskát, de végül nem találtunk alkalmas szállító eszközt. Dolgozom a projekt megszervezésén.

Hétfőn kifizettem a lakás maradékát, boldog teljes tulajdonosként nyugovóra tértem, majd másnap reggel arra ébredtem, hogy elöntött a füst, mert kigyulladt a ház. Már mindenki kint tátotta a száját, mire én kiértem. Egyesek szerint ez afféle welcome-party volt, de én hiszek a véletlenben. A Dívamacskával pedig rosszban vagyunk, mert felvette azt az átkozott szokást, hogy minden éjjel három és öt között pókfocizik a papucsaimmal. A rohadék.

Minden bajom tetejébe ugye a kertészeti küldött egy levelet, melyben sajnálattal értesítenek, de nem értem el a jogszabályi minimumot pontszámban. Udvarias érdeklődésemre, miszerint mi a jó kurva életből kellett volna a diplomám mellett pontokat vinnem, talán a harmadikos gimnáziumi matekjegyeimből? azt a választ kaptam, hogy hát igen, valószínűleg hiba történt a pontok számolásánál, nyújtsak be írásbeli fellebbezést. Megtettem, vártam egy hetet, ismét telefon után nyúltam, mire közölték, hogy igen, megkapták, de még össze kell ülnie az egyetemi tanácsnak, mert ez nem kari szintű ügy. Mi a fene, ügy lettem a szenátus előtt, minő karrier, most már kíváncsian várom a végét, mi több, epekedve, mert hétvégén felbuzdítottak, hogy a kertészetin meg lehet tanulni traktort vezetni, ezt pedig semmi pénzért ki nem hagynám.

Azért stramm kis jószág ez a Dívamacska. Nevét meghazudtolóan fel sem veszi, hogy egy hetek óta szétvésett lakásban él, és a bundájából állandó jelleggel finom por szitál. Sőt, egy 80-as csiszolópapír és egy hómlessz-szatyor a két kedvenc fekvőhelye. Engem jobban zavar, hogy ha felugrik a hálóhelyemnek kinevezett nyomorúságos szivacshalomra, fekete és poros talpnyomokat hagy a lepedőn. A legnagyobb vésések kellős közepén olyan mélyen elaludt egy sitthalmon, hogy az öcsém kétségbeesetten kiabált (miközben rázta a petyhüdten és mozdulatlanul alvó Dívamacska mellső lábát), hogy menjek gyorsan, mert megdöglött a macska.

A Dívamacska megbolondult, frankón. Tegnap reggel adtam neki finom sült csirkecombot, apróra vágtam a húst, kedvesnek szánt hangok és mondatok kíséretében letettem elé, mire ő beleszagolt, majd ámokfutásba kezdett a lakásban. Ilyennek képzelem el a Tom Sawyer kalandjaiból azt a jelenetet, mikor Tom megitatja Péter macskát Polly néni gyógyszerével. Fénysebességgel rongyolt le-föl, dűtött-borított, láthatatlan ellenféllel harcolt, meg a szokásos. Egy darabig néztem, aztán megbántva ráhúztam az ajtót, és baszódj meg, ostoba dög búcsúszóval a vidéki birtokra távoztam. Mikor este hazaértem, a csirke szinte érintetlen volt. Teljes rejtély.

Bizony, remek dolog, ha egy állat a barátjának választ minket. Még remekebb, ha ezt egy 90 kilós moszkvai őrkutya teszi, mert gondoljunk csak bele, mit tehetne velünk, ha ellenséget látna bennünk. Buzgón ápolom tehát a barátságunkat, nem mintha lenne választásom, mert ha egy ilyen jószág teljes súlyával nekidől az embernek, falhoz, zongorához, esetleg szekrényhez passzírozva őt ezáltal, és így követeli, hogy ismét demostráljuk rajta azt az újfajta nyak- és lapockamasszírozási, valamint fültővakargatási technikát, amit épp csak az imént mutattunk be neki, hát akkor nem nagyon van appelláta. Kipróbáltam, hogy meg tudom-e mozdítani, ha teljes erőmből próbálom eltolni magamtól, és be kell valljam, elég ijesztő élmény ilyen erejű állattal találkozni. Kiáltozással és nem szabad, fúj, menj innen! típusú felszólítással esetleg rá lehet venni, hogy szabadjára engedje áldozatát, de csak ha olyan kedve van. Legutóbbi látogatásomkor már sétálni is hívott (ezt a gazdája tolmácsolta), de erre nem vállalkoznék, hallottam, mi történt, mikor felismerte az utcán azt a csövest, aki be akart törni hozzájuk, és én nem szeretnék egy ilyen közlekedési szituációban pont a póráz végén állni, kétlem, hogy elég tekintélyem lenne a megfékezéséhez, viszont jó eséllyel letépi mindkét karomat, plusz kinyír valakit. De egyszer még csupa szeretetből agyonnyom, és az se olyan szép halál.

change my fuckin' life in sweet harmony

Magunk közt jegyzem meg, hogy a pingvinnél kevés gonoszabb, rosszindulatúbb és mizantrópabb madár van. Én viszont a gyerekeket utálom, a pingvineket azonban kedvelem, mert tetszik a hozzáállásuk.