marsbéli krónikák

sms: "pig üzeni, hogy szólj a balázsnak, hogy hívja fel a piget." Elképesztő bravúrossággal alkalmazzuk a modern technikai vívmányait, a moszad kanyarban sincsen a trükközés terén, én mondom. Összeesküvés, ármány, kaland!

"- Felterjesztették Napóleon-díjra.

 - Mi az a Napóleon-díj?

 - A Napóleon-díjat minden évben az kapja, aki a legtöbbet tette Európa egységéért Napóleon

   óta. Hitlert nem számítva persze."

"- Képes egyenes választ adni egy kérdésre?

 -  Nos, amennyiben nem kell olyan vulgáris szimplifikációkhoz folyamodnom, mint például az igen és a nem, úgy természetesen persze."

Imádom ezt a sorozatot. A mai szarságok a nyomába sem érnek. Best ever. 

Tegnap kénytelenek voltunk végighallgatni a menzasorban, ahogy a hátunk mögött egy ostoba picsa azt magyarázta a vele lévő fickónak, hogy a lecsós csülökpörkölt, az nem elsőrandis kaja. A pasi persze értetlenkedett (eleve: elsőrandis kaja, ilyet is csak ezek a kozmós kurvák találhattak ki, akik újságból tanulnak szopni), mert miért ne ehetné azt mindenki, amit szeret, de az okostojás kis szuka határozottan és mély meggyőződéssel közölte, hogy márpedig ilyen ételt csak "összeszokott párok" ehetnek. Mikor veri már agyon valaki ezeket? Sokkal vidámabb hely lenne a világ, nem győzöm hangsúlyozni.

Az ország női lakossága 90%-ától eltérően még csak harmadjára láttam az Igazából szerelem című műalkotást, de továbbra is azt tartom a legromantikusabb jelenetnek, mikor a rocksztár Bill Nighy bevallja a menedzserének, Gregor Fishernek, hogy valami véletlen folytán ő az élete kibaszott szerelme, majd megölelik egymást, a két jóbarát, hirtelen rájönnek, hogy férfiaknak nem illik elérzékenyülni, ezért zavart köhécselés után könnyes szemmel megegyeznek abban, hogy ünnepeljék a karácsonyt piálással és pornónézéssel. Találtam továbbá ez alkalommal ars poeticát is magamnak: "Magányos, csúnya seggfej vagy, jobb, ha beletörődsz."

Az univerzum nagy titkai tárulnak fel előttem mostanában. Pár napja rádöbbentem, hogy Az utolsó mozielőadásban a kábé 17 éves Jeff Bridges játszik, tegnap pedig beazonosítottam a Fekete viperában Dr. House-t, mint walesi herceget. Ez nyilván senkit nem érdekel, de azért elmondtam.

Apám (büszkén megáll a konyhában, és drámai hangon jelentést tesz): Találtam a kamrában öt darab dunsztosüveget, melyek mindegyikében egy-két uborka úszkált. (Hatásszünet). Ezeket egységesítettem.

Anyám: Hát, Zoltán, nem is tudom, mire jutna nélküled a háztartásunk!

 

Alapvetően szórakoztatnak a látogatások a vidéki birtokon. 

Kibaszottul jól esett. Köszönöm.

 

Megálltunk egymással szemben. Én a szoba egyik végében, ő a másikban. Én álltam, ő leült. Egy percig csendben néztük egymást, aztán egyszerre köszöntünk. Én mondtam, hogy helló, ő mondta, hogy maó, és teljesen tök egyszerre elindultunk egymás felé. Mint a tengerparton a szerelmesek, csak én nem fehér ruhában és lobogó szőke hajjal, ő meg nem férfi volt, hanem Dívamacska. Meg persze egyikünk sem futott. Klassz dolog, ha két élőlény egy hullámhosszon mozog, csak azért néha zavaró, hogy saját fajtámbelikkel ez kevéssé megy.

Csak ültem ott, és figyeltem, amint öt perc leforgása alatt szalonspiccesből mocsár merevrészegbe megyek át. Őszintén remélem, hogy az agresszív fázist kihagytam, és sikerrel járt azon próbálkozásom, hogy minden maradék erőmet összeszedve viszonylagos úrinőként távozzak, anélkül hogy bárkit megütöttem volna a kijárat felé botorkáltomban. Most pedig döbbenten látom az akarat diadalának nyomait: sikerült minden csatot kiszedni a hajamból, plusz a kontaktlencsét a szememből, és nem, nem a falra ragasztottam a fürdőben, hanem betettem őket a tokba; minden ruhámat levettem, és még meg is ágyaztam, mielőtt elájultam. Váó. Elképeszt az akaraterőm, most komolyan. Nem csoda, ha félnek tőlem a férfiak.