marsbéli krónikák

A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, ennek a Dívamacska a megmondhatója, akit valami jótét lélek mindig beenged a lépcsőházba, aztán a sorsára hagyja, a szegény nyomorult viszont nem tud a lépcsőházból kimenni a gangra, csak kóborol az emeletek között, jó esetben álló éjjel, míg én reggel meg nem találom. Addigra általában már az ideg-összeroppanás szélén van. Olyankor mindig viccesen szalad, a szőre meg szinte szikrázik a felháborodástól.

Én előre megmondtam, hogy ez egy geci szar nyár lesz, és igazam is lett. Vissza se jövök az SS Hauptbahnhofról, ott rohadjon meg minden és mindenki, ahol van.

A faszom kivan Öcsivel, reggel az első pillantásom rá esett, amint mozdulatlanul, félig nyitott szemmel hanyatt fekszik közvetlenül  a fejem mellett, és a hátrahúzódott felső ajka miatt kivicsorogtatja a fogait, és tök úgy néz ki, mint egy útszéli döglött.

Már a szomszédok is a macskáimat tanítják a menyétajtót használni. Agyvérzést kapok, frankón, de nem engedek a huszonegyből. A Dívamacska reggel berohant a résnyire nyitott bejárati ajtón, de irgalmatlanul elkaptam és kibasztam. Menyétajtón fogtok járni, ha beledöglötök is, a kurva anyátokat.

Öcsémnek elmúlt a menyétfóbiája, ezért tegnap beszerelte a macskaajtót, de nem az ajtóra, hanem a falba, helyes kis alagút lett átlátszó mágneses csapóajtóval (kurva drága volt) meg minden, talán ezért ódzkodnak a szemétládák attól, hogy használják. Azt hittem, a macskaajtón szabadon és boldogan ki-be áramló háziállatok látványára érek haza, de nem, csak gyanakodnak, meg szagolgatnak, és feszt ordítanak az ajtó előtt. De nem adom fel, az ajtó a továbbiakban zárva áll a macskák előtt, tessék a menyétajtót igénybe venni, ami egyelőre úgy néz ki, hogy én tuszmákolom át őket minden alkalommal, hogy rohadnának meg.

A két nappal ezelőtti ötven büntető fekvőtámasz (az alakformálónak hívott órák észrevétlenül, de biztosan átalakultak hatvanperces haláltáborokká) miatti izomláz pedig most érte el a csúcsát, a bal karomat konkrétan alig tudom mozgatni.

Hajnali hatkor kivételesen nem a kukásokra és nem a munkagépesekre pattant ki a szemem, hanem arra a gondolatra, hogy jesszusom, nekem lejárt az útlevelem! (Merthogy két hét múlva én már Knutot abuzálom, terveim szerint.) Nem átallottam azon nyomban, reggeli szédülésem dacára ingatag kinyithatós székre állni, és dobozokat lerángatni a felső polcokról, hogy megbizonyosodjak róla: 2013-ban fog lejárni. Azóta is azon töröm a fejem, hogy mikor a picsában hosszabbítattam meg, mert tökre nem emlékszem rá. A képen pedig valóban úgy nézek ki, mint egy sittes cigány kurva (ez az úgynevezett legjobb barátnőm véleménye).

Nem kellett volna szidalmaznom az útépítőket, mert azóta útépítés folyik az utcánkban, az én ablakom alatt parkíroznak a munkagépek (aminek alapvetően örülök, mert beteges vonzódást érzek irántuk), és a szorgos munkások minden nap hajnali hatkor kezdenek. Rögtön a kukásautó után.

Ma reggel kedves akartam lenni, ezért pár szelet sonkát vágtam fel a nyomorult háziállatoknak, aminek a Dívamacska rendes jószág módjára mohón neki is esett, de Öcsi csak kerregett felháborodottan, aztán lefeküdt a hátára a konyhakövön, az ég felé nyújtotta a négy lábát, és úgy maradt. Te se leszel már hülyébb, mondtam neki, aztán otthagytam.

Szép lassan begolyózok idebenn.

There must have been a door there in the wall,

when a came in.