marsbéli krónikák

Öcsi reggelenként sokszor úgy jelenik meg, hogy komplett csipkebokrok vannak a farka hosszú szőrébe tekeredve, amik láthatóan zavarják, de nem engedi kitekerni, amin aztán jól össze is veszünk. Vajon hol töltheti az éjszakáit? Néha irigylem, de nem azért, mert szeretnék én is csipkebokrot a farkamba.

Most négyszemközt és férfiasan bevallom, hogy néhányszor majdnem elbőgtem magam ma este, de aztán mindig idejében eszembe jutott, hogy az nem illenék az imidzsemhez. (Hál' istennek az eszem még mint a beretva.)

Akinek van olcsóért Dorland egynyelvű orvosija, jelentkezzen már, köszi.

"..a területen folyamatosan van munkavégzés, még ha ez a külső szemlélő számára nem is látszik." Ezek teljesen hülyének nézik az embereket vajon? Az útépítés meglehetősen látványos dolog. Nyilván nem vagyok vele egyedül, mikor azt gondolom, hogy egy úton akkor folyik munkavégzés, ha kint vannak a dömperek meg a lapátosok, és dömperelnek meg lapátolnak. De az basszus, hogy van egy négysávos út, és mindkét irányban felbontjuk a külső sávot 100-100 méteren, aztán hetekre úgy hagyjuk, és még mutatóban sem bukkan fel egy lapátos sem, egyetlen rohadt pillanatra se, na az nem munkavégzés, nekem senki ne magyarázzon. Mikor tegnap ott araszoltunk a kibaszott dugóban (és miként apám teszi azt minden áldott reggel és este, tökfeleslegesen), minduntalan az Összeomlás jutott eszembe.

Hú, aszta és nahát, most tudtam meg a televízióból, hogy ha jófej vagyok a macskákkal és rossz emberek kinyírnak, még akár macskanő is lehet belőlem, ehhez csak az kell, hogy valami titokzatos főmacska beleköpjön a számba. Végülis elkelne egy kis felturbózott ugróképesség a háznál, tutira senki nem basztatna többet, hogy miért nem járok bringával, mikor kecsesen átugranék két háztetőt egy huzatra. Csinosban és tűsarkúban.

Évekkel ezelőtt kukáztam egy cirka százéves fotóalbumot, néhány képeslap volt benne összesen. Ma délután a vidéki birtokon előkapartam, és kiszedegettem belőle a képeslapokat, hogy önként és dalolva válogatott családi fényképekkel töltsem meg. (Igen, tudom, hogy a közelgő halál előjele, mikor az ember kényszert érez rá, hogy mementót készítsen.) A képeslapok között volt hitleres üdvözlőlap (jellemző módon a Dob utcába küldték bizonyos Vogelék), 37-es eredeti izlandi képeslap Reykjavíkból, valamelyik Apponyi gróf tollából meg egy csomó izgalmasság. A családi fotókat rendezgetve pedig rá kellett döbbennem, hogy a családomat ábrázoló képek nagy többségén piálás folyik. Mondtam is anyámnak, hogy azért mégiscsak túlzás, hogy az összes lakodalmas képen az én nagyanyám van legelől, és mindig valami pálinkásüveget lenget az egyik kezével, a másikkal meg mulatós mozdulatokat tesz. Kezdem érteni szegény nagynénémet, aki azért utálta meg a lakodalmakat, mert az összes hétvégéjét holmi lagzikban töltötte lánykorában, tudnillik nagyanyám özvegy volt, ezért a lányait cipelte magával bulizni, merthogy egyedül mennie nem illett. Nehéz sorsok tömege van a mi családunkban, úgy ám.

Sikerült kimosnom egy tubus pillanatragasztót. Természetesen a ruháimmal együtt. Külön dicséretben részesítem a gyártót, amiért terméke csomagolása ilyen kiválóan ellenállt a hő- és mechanikai hatásoknak, és ezáltal megkímélt a ruhatáram jelentős részének komplett cseréjétől.

Öcsi pont olyan hangot tud kiadni, mint amit Kenny szokott, mikor megörül valaminek. Mindig nevetni kell rajta.

Tegnap este rádöbbentem, hogy az elmúlt kábé félévben a családtagjaimon és a macskáimon kívül egy teremtett lélek nem lépte át a küszöbömet (na jó, egyszer vagy max kétszer, véletlenül). Még dugni is eljárok otthonról. Jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy nem is hívok senkit. Tény persze, hogy a barátaimnak a nyolcker széle már vidék, tehát oda nem jönnek ki, ha nem muszáj. Még továbbgondoltam, és setét jövőt vizionáltam, tekintetbe véve, hogy tegnap időtlen idők óta először lemondtam a standard kedd esti, oroszóra utáni piálást, ki is tört a pánik. Valószínűsíthetően szépen lassan mindenkit leépítek, kizárólag dolgozni fogok eljárni, rákattanok a sorozatokra, a szomszédnak is csak egy mordulással köszönök, egyre hangosabban fogok magamban beszélni, aztán felhagyok a munkával és a sorozatokkal is, egy idő után összeveszek a családommal, beszerzek egy csíkos hómleszszatyrot kidobott, de még használható dolgok gyűjtögetésére (természetesen kizárólag éjjel fogok gyűjtögetni), befogadok még ezer macskát a lakásomba, amiben addigra kikapcsolják a villanyt meg a gázt, mindig ugyanabban a ruhában fogok járni, és mikor meghalok, csak két hét múlva veszik észre, és szeméthalmon kell áttörniük, hogy elérjék a valaha tiszta ágyként funkcionáló mocskos szemétdombot, ahol évek óta nem mosdott, aszott testem hever élettelenül, és éhes macskák által megrágva. Hát így képzeltem el tegnap este az életem hátralevő évtizedeit. Aztán inkább gyorsan megnéztem a South Parkot, mielőtt kikapcsolják az áramot.

Most ért véget egy műsor, ami a megvert férjekről szólt. Végignéztem, megtudtam egy csomó pszichés izét, de akkor sem értem, hogy hogyan tűrheti valaki azt, hogy állandóan verjék és terrorizálják, mikor a fizikuma lehetővé teszi, hogy simán megvédje magát. Nem és nem, nem megy a fejembe. Mert nem lelki nyomorékok, egész életükben csak alázott, vert, sérült lelkű emberek az áldozatok, hanem szerető családban felnőtt, erős, értelmes, (elvileg) normális egójú felnőtt férfiak. Hát én egyszerűen nem tudom sajnálni őket. Ez szerintem a teszetoszaság csúcsa.