marsbéli krónikák

Nem lehet, mindenki megnyugodhat. Nyomás csilisbabot zabálni székelykáposztával.

Az Állítólagban éppen azt vizsgálják, tele lehet-e fingani a szobát annyira, hogy megfulladjunk egy éjszaka alatt. Egyesek munkája csupa móka és kacagás. 

Egyáltalán, semmilyen szinten sem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy öt percnél többet kelljen stoppolnunk valahol. Végülis nők vagyunk, nem csúnyák, szimpatikusak is, naná hogy azonnal megállnak. Ezért mikor már félórája álltunk Vével mind nagyobb döbbenet és kiborulás közepette a szájbakúrt Gyöngyös tetves határában (szevasztok gyöngyösi parasztok, remélem, mihamarabb rátok gyújtják a falutokat, mert még egy ekkora köcsög település széles e határban nincs, nekem elhihetitek), és már különben is majdnem teljesen sötét volt, különösképpen rosszul esett, hogy két picsa jó poénnak gondolta leállni, majd gyorsan gázt adni és elhúzni, mikor odaloholtunk nagy boldogan. Képtelen vagyok hova tenni az ilyen típusú rosszindulatot, pláne vadidegenekkel szemben. Mindenesetre őszintén, tiszta szívemből remélem, hogy mostanra már mindketten halottak.

Ma ismét megerősítést nyert az a meggyőződésem, hogy lényegesen jobban érezném magam a világban, ha nem lennének lassú emberek. Mert a lassúság a legidegesítőbb tulajdonságok egyike. Kikészítenek a lassan járók, a pénztárcájukban komótosan kotorászók, a tétova balfasz módjára válogató bizonytalanok, de legjobban a lassú evők. Őket egyszerűen képtelen vagyok tolerálni. Pláne, ha 25 szájbakúrt percen keresztül vagyok kénytelen udvariasságból gubbasztani a rég befejezett ebédem romjai felett, mert ő: eszik. Más dolgom nem lévén, figyeltem a folyamatot, és éreztem, ahogy szépen lüktetni kezd egy ér a homlokomon, a fejemben nő a nyomás, és állati agresszivitás kezd mocorogni odabent. Végül lehunytam a szemem, és arról ábrándoztam, hogy megragadom az asztal szélét, és jobb híján a saját fejem verem bele, miközben azt sikoltozom: "Miért teszed ezt velem? Mit vétettem? Egyél már, a kurva anyádat!" 

Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy valakinek minden falathoz több perc kell. Rendezgeti a tányérján az ételt, ide-oda tologat, felemeli, aztán leengedi az evőeszközt, csak úgy, körülnéz, sóhajt, kicsit piszkálja a kaját, ismét átrendezi, a húst leszedi a rizsről, majd gondosan teljesen szeparálja tőle, vág egy falatot, de azt nem eszi meg, mert nem akkorára sikerült, mint amilyenre tervezte, ezért vág még egyet, utána elkezdi megtervezni, milyen összetételű és mennyiségű köret kell a végre sikeresen leszelt darab kibaszott húshoz. Mikor fejben megszületett a kompozíció, kezdetét veszi az összeállítás. Ennek természetesen sorrendje van, nem ám csak úgy egy villára halmozzuk a cuccot, de nem ám! Ha szerencsénk van, egyszer sem ejti le, nem kezdi előlről. Ezután jön a rágás gyötrelmes feladata, mely percekig is eltarthat. Tuti, hogy ezek számolják, hányszor rágnak, a kurva anyjukat. És a nyelés, könyörgöm, a nyelés! Hogyan lehet lassan nyelni, he? Hogyan? És még csak egyetlen nyomorult falatnál tartottunk! És persze minden falat után leengedi a villát meg a kést, és hosszan, figyelmesen körülnéz. Idegroncs vagyok.

Rájöttem, hogy remekül megy a horrorfilmnézés, ha valamilyen okból kifolyólag a tévé nem ad hangot a film alatt. A reklámokat azonban mind prímán hallottuk. Rejtély ez, rejtély.

Nem vagyok egy szerelmes típus, tény, de eddig azt hittem, azért nagyjából észrevehető, ha valakit az átlagnál jobban kedvelek. Ezért is lepett meg annyira, mikor tegnap egy cimborám elárulta, miként csapódott le neki sok évvel ezelőtti kapcsolatom Té-vel (akit pedig biz' isten szerettem, csak rövidebb ideig, mint ő engem, pech): "Té szeretett téged, te pedig szerettél dugni." Mondtam is neki, hogy fuck off, ez azért annyira nem esett jól. Így meggyalázni az én tiszta érzelmeimet. Pont úgy éreztem magam, mint szegény Balabán.

Nem tudom, melyik idióta hozta be hozzánk a torna végén tapsoljuk meg magunkat szokást, de én ebben sok év után sem vagyok hajlandó részt venni, csak bámulok magam elé, míg a sok picsa tapsikol. Egyszer felállok, és megkérdezem, komolyan képesek-e ebből motivációt meríteni, mert ha igen, miért ilyen dagadtak még mindig? Ha nem, mi az apjuk faszát ünneplik magukat óvodások módjára egyórányi ugrabugra után? Ez nem vasember verseny, ne csináljunk már Krisztusból bohócot, főleg most, hogy Benedek is megmondta, márpedig pokol létezik.

Úgy lett, ahogy megjósoltam: Öcsi éjszaka megpróbált felmászni a szabad prédaként lógó egyik hosszú bőrkabátomon.

Itt áll egy kurva nagy szekrény a szobában, aminek egyetlen ajtaja sincs, pedig öcsém figyelmeztetett, hogy az én fémberakásos fakeretes izé elképzelésem, persze tolóajtósba, nem lesz egyszerű, már csak az alapanyagok miatt sem, amiket persze nekem kell beszereznem, de vessek magamra, majd lesz ajtó, amikor lesz. Mindez nem zavarna, ha nem tudnám, hogy amint a kis rohadékok hazajönnek a játszótérről, legott és boldogan beveszik magukat a ruháim közé. Kibaszottul fáradt vagyok, rühellek pakolni. De legalább a Dívamacska jól megszopta, mert miközben húztuk-vontuk meg pakoltuk a szekrényeket, polcokat, fiókokat meg a jóisten haragját, ő pedig feszt láb alatt volt, végül utolérte az égiek büntetése, mert miközben kivágtatott százhússzal a konyhába, figyelmetlenségből gellert kapott az öcsémen, és tiszta erőből belerohant a fürdőszobaajtóba. 

A Dívamacska alvás közben tíz karommal kapaszkodik az ágyba. Lehet, hogy tökrészeg.