Sosem gondoltam volna, hogy egyszer megtapasztalom, milyen lehet geci nagy viharban egy árbócon lógni. Az ezredmásodperc alatt leszakadó orkán és özönvíz engem természetesen egy hetedik emeleti magasságában lévő vaslétrán ért, egy liftház falán. Mily jellemző. Azt sem gondoltam volna soha, hogy van olyan szituáció, mikor több bontatlan üveg sört hátrahagyva menekülünk. Micsoda szégyen.(De pár perc múlva hősiesen visszakapaszkodtunk értük.)
Az ajtó pedig remélem szebb lesz a második réteg után, mert most itt-ott olyan, mintha némi sejtes elemmel kevert vérsavóval mázoltam volna be. Aki látott már porcelántányérban alvadó tyúkvért, tudja, miről beszélek. Nem egy szép látvány.
Az előbb, bejáratiajtó-festés közben megdöbbentő felfedezést tettem. Éppen hazaérkezett a hónapok óta kettővel mellettem lakó lány, én pedig köszönés után jöttem rá, hogy azonos azzal az eladócsajjal, aki az általam hetente minimum ötször látogatott kisboltban dolgozik. Három, négy, öt hónap alatt sikerült összeraknom ezt a bonyolult kirakóst vajon? Eltűnődtem rajta, nem kellene-e valamivel több figyelmet fordítanom a körülöttem élőkre, mint egy átlagos autistának, de aztán úgy döntöttem, hogy nem, és festettem tovább.
A mai nap eddigi legérdekesebb eseménye az volt, hogy meggondolatlanul megtöröltem a számat azzal a konyharuhával, melyet egy órával előtte arra használtam, hogy ki tudjak szedni egy kaktuszt a cserepéből. Egy két miliméteres tüske még mindig a nyelvemben van, kezdek megbolondulni.
Tegnap megtanultam a televízióból, hogyan lehet ügyesen keresztre feszíteni valakit.
Mármint úgy, hogy sokáig haldokoljon (egy teljes órán át foglalkoztak ezzel).
"Szobámban az ágy itt áll, a szekrény ott, és közöttük az asztal. Meguntam. Áthelyeztem az ágyat oda, a szekrényt meg ide. Egy ideig az újdonság friss szellője lengett körül. De bizonyos idő múlva megint az unalom. Rájöttem, hogy az unalom forrása az asztal, vagyis inkább annak változatlan, központi helyzete. Áttoltam az asztalt oda, az ágyat középre. Nonkomformista módra. Az újdonság újból felüdített, s amíg tartott, beletörődtem a vele járó nonkomformista kényelmetlenségbe. Most ugyanis nem alhattam a falnak fordulva, ahogy mindig is szerettem. De bizonyos idő múlva az újdonság újdonsága elszállt, és csak a kényelmetlenség maradt. Ezért áttoltam az ágyat ide, a szekrényt pedig középre. Ez radikális változtatás volt. Mert szekrény a szoba közepén, az több, mint nonkomformizmus. Az már avantgárd. De bizonyos idő múlva...Ó, ez a "bizonyos idő" ne lenne. Száz szónak is egy a vége, még a szoba közepén álló szekrény sem tűnt többé újnak és rendkívülinek. Áttörésre volt szükség, döntő fordulatra. Ha az adott keretek között már lehetetlen az igazi változás, akkor túl kell lépni a kereteken. Ha nem elég a nonkomformizmus, ha nem használ az avantgárd, akkor a forradalomé a szó. Elhatároztam, hogy ezentúl a szekrényben alszom. Mindenki tudja - aki próbált már szekrényben állva aludni -, hogy ez a kényelmetlen testhelyzet teljesen kizárja az elalvást, viszont őrjítő lábzsibbadást és gerincfájdalmakat okoz. Igen ez volt a helyes döntés. Siker, teljes győzelem. Mert ezúttal még a "bizonyos idő" is tehetetlen volt. Bizonyos idő múlva nemcsak nem szoktam hozzá a változáshoz, amely iyl módon megmaradt változásnak, hanem ellenkezőleg, egyre erőteljesebben érzékeltem a változást, mivel a fájdalom napról napra fokozódott. Nagyszerű lett volna hát minden, ha nem szól közbe fizikai teherbírásom, amely korlátozottnak bizonyult. Egyik éjszaka nem bírtam tovább. Kimásztam a szekrényből, és bebújtam az ágyba. Három napig aludtam egyfolytában. Aztán áttoltam a szekrényt a falhoz, az asztalt meg középre, mert zavart a szekrény a szoba közepén. Most az ágy áll megint itt, a szekrény ott, és közöttük az asztal. Ha elővesz az unalom, visszagondolok azokra az időkre, amikor forradalmár voltam."
Döbbenten konstatáltam, hogy mi van a minap vásárolt macskakaja tasakjára írva: light. Nagyon közel már a világvége. És meg is érdemeljük.
Két év után ismét kimerészkedtem a Szigetre, és a következő megállapításokat tettem. 1. Örömmel láttam, hogy az ördögbotos köcsögök testületileg áttértek a zsonglőrködésre. Őszintén gratulálok az igazi egyéniségek ilyetén megújulásához. 2. Javaslom, hogy a bejáratnál minden nőt vessenek alá egy stopperrel mért próbapisilésnek. Akinek nem sikerül 40 másodperc alatt abszolválnia a feladatot, zavarják haza a picsába, motoszkáljon az otthoni budiban tíz percen keresztül, ott nem vár rá negyven ember. 3. A homokkal való felszórást ellenzem, mert jelentősen lecsökkenti az átlagos utazósebességemet. 4. Kutyát és csecsemőt kivinni állatkínzás, hiába hiszed jófejnek magad. Soha nem értettem, miért engedik. 5. A következő két évre elegem van az emberekből.
Ezen az oldalon nyílt ki a Mort: "Nincs egyetlen barátom se. Még a macskák is nevetségesnek találnak engem." Ó, istenem, rám is ez vár, jaj nekem. (Ráadásul a fenti mondat ivás közben hangzik el, és már senki nincs a kocsmában, és a kocsmáros is éppen kidobni készül a Halált, aki bánatában iszik. Szörnyű.)
Kevés dolog annyira viszolyogtató számomra, mint amikor valaki újságpapírba meg tesco-katalógusba csomagolja a könyvet, amit olvas. És senki ne jöjjön azzal, hogy óvja a könyvet, a francokat óvja. Nem a könyvet félti, hanem a tárgyat, amit utána ki akar rakni a polcra, mert csak tárgynak tekinti, és fontos neki, hogy vadiújnak tűnjön a katonás rendben sorakozó, és a tapétával harmonizáló színű Danielle Steel összes. A könyv értékét nem csökkenti, ha látszik rajta, hogy sokat forgatták. A könyv nem csak betű meg sor, hanem szag, tapintás és forma is. Ha ismeretlen könyvekkel teli polc előtt állok, mindig a legrongyosabb után nyúlok először, és ez általában telitalálat. Félreértés ne essék, én vigyázok a könyveimre, rühellem, ha valaki hassal rak le egy könyvet, ahelyett hogy becsukná. De újságpapír, bakker? És fogadjunk, hogy az újságpapírokat sem dobják ki, hanem gyűjtögetik: ez B5-ös méretű könyvre való, ez meg alacsony A4-esre, jó lesz a következő Szívhangra, még nem kopott, nem pazarlunk. A csomagolósok könyveibe pedig igyekszem belelesni a válluk felett: eddig még csak szeméttel találkoztam. Újságpapírba csomagolt szemetet olvasni a metrón, míg oda nem érünk a Corához, és kezdetét nem veszi a hét csúcspontját jelentő mámorító bevásárlás, hát gratulálok. Minek tanult meg olvasni, csókolom?
