marsbéli krónikák

Csodálatos példa arra, miként lehet a végletekig kizsigerelni egy nő testét, úgy, hogy még ő tapsol hozzá, a hit nevében. A férjében meg lehetne annyi, hogy nem mászik rá azonnal minden szülés után, hanem hagy egy kis regenerálódási lehetőséget a felesége szervezetének, ha már a fogamzásgátlás fúj, mert a gyerek Isten ajándéka.

Bár még csak március vége van, nagy-nagy szeretettel kiosztom az idei év Pitiáner Szarrágója-díjat. A nyertes a K&H Bank, akik azt találták ki (egy héttel ezelőtt, mint megtudtam a bankos kisasszonytól), hogy csak a náluk bankszámlát vezetőknek váltanak címletet.*

*Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy tíz kilónyi ötforintost akartam szegény bank nyakába sózni, nem így volt. Kétszáz és százforintosokat akartam papírpénzre váltani, mintegy 13 ezer forint értékben. Azaz, két maroknyi érméről beszélünk, szépen berolnizva.

Erről meg az jut eszembe, hogy nagyon kezdő anya koromban, a hatszázadik egymásnak totálisan ellentmondó beleugatás tanács után sokszor álmodoztam arról, hogy elraboltatom az összes okostojás orvost, védőnőt, szomszéd nénit, belököm őket egy arénába, utánuk dobok pár bárdot meg egyéb, kaszabolásra alkalmas eszközt, aztán hajrá. Egy maradhat.

A családok megsegítésének, a nők munkaerőpiacra való könnyebb visszatérésének céljából pártunk és kormányunk nagy lépéseket tett: GYED extra, további adókedvezmények a munkáltatónak a kisgyerekes anyák után stb. Akár tapsolhatnánk is, és sokan biztosan tapsolnak is, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, akiben dühöng a feminista az intézkedések hallatán. Mert mi történik valójában? Ismét betonba öntjük az öröknek tűnő törvényt: a gyerek a nő dolga. Pont. Vitának helye nincs.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a nők gyerekvállalási kedvét jobban meglendítené, ha a gyerek nem egy örök stigmát jelentene a homlokukon: megbízhatatlan munkaerő. Mert hiába a több pénz, meg a mehetsz vissza dolgozni gyed mellett is, ha továbbra is íratlan szabály, hogy anya rohan a gyerekért a bölcsibe négyre, hogy ő marad otthon e hónapban már másodjára, mert a gyerek megint beteg, és jaj, itt szülői lesz, ott meg farsang, ne ötre tegyük már az értekezletet, légyszi. Csak a baj van velük. HR-esek tegyék a kezüket a szívükre: családi segítségnek tekintik egy női jelentkező esetében a gyerekek apját? Vagy megnyugtatóbb, ha vannak hadra fogható nagymamák? Ugye-ugye.

Nem értem, miért nem merült fel még gondolati szinten sem egy, a svédhez hasonló modell bevezetése. Miért nem lehet megosztani a szülők között a kisgyerekkel otthon maradást? Tényleg nem lehetne kidolgozni egy olyan rendszert, ahol mindkét szülőnek azonosak - nem csak a szavak szintjén, de törvényileg is - a kötelességei és a lehetőségei a gyereknevelés terén? Mert ha valami, ez valószínűleg tényleg lendítene a gyerekvállalási kedven. Nagyon sok nő úgy kezd bele a dologba, hogy több gyereket akar, aztán amikor rájönnek, hogy csak a szart, az összes kulimunkát, meg az elváráshalmazt kapják a nyakukba, megállnak egynél, és ráfogják az anyagiakra.Pedig ha mindkét nem azonos módon venné ki a részét a melóból, a munkaadó szemében nem lennének megbízhatóak és kevésbé megbízhatók. Nem lenne szükség egy csomó most bevezetett dologra.

Pofáznak csak arról, hogy segítsük a nőket visszatérni a munka világába, de azért a híradó gondosan csak olyan anyukát mutat be illusztrációként, aki bár tehetné, köszöni, nem él a lehetőséggel, inkább otthon marad hároméves koráig a kis Marcikával, mert az neki a legjobb. Az, hogy Marcikát az apukája csak hétvégenként látja, mert folyton dolgozik, kit érdekel. A lényeg, hogy az anyja mellett a helye.

És a legelkeserítőbb az egészben, hogy ha valaki felvetette volna a maradjanak otthon az apák is megoldást, Magyar Anyák tömegei tiltakoztak volna ellene. Pedig a jövőbeni apa-gyerek kapcsolatnak is nagyon jó alapja lenne pár együtt töltött hónap, vagy egy év.* Mert ne mondja nekem senki, hogy az a jó rendszer, ahol a gyerek ezerszer több időt tölt az egyik szülővel, mint a másikkal.

Ez, ami nálunk megy, nem családmodell. Itt nem családok vannak. Hanem vannak az anyák és a gyerekeik, meg vannak a férfiak. Übergáz. Az elefántok, azok élnek így.

*Az már csak hab lenne a tortán, hogy amelyik férfi átesne egy ilyen életszakaszon, annak a szájából soha a büdös életben nem hallaná többé senki az otthon ül a gyerekkel kezdetű szólamot.

A férfi a háznál a minap vízidisznókat nézegetett valami cukiságoldalon, és nagyon lelkes lett tőlük. Tegnap elő is állt az ötlettel, hogy kellene nekünk itthonra egy vízidisznó. Mondtam neki, hogy egyrészt az egy mocsaras-vizes környezetet kedvelő állat, és az egyébként sem túl nagy kertünk nagy részét nem szeretném egy Amazonas-ártér imitálására feláldozni, vízililiomokkal meg anakondákkal, másrészt a vízidisznó társaságkedvelő állat, szóval minimum kettő kellene belőle. Ettől sajnos csak még lelkesebb lett, mert szerinte több vízidisznó még jobb, mint egy, az ártér ellene meg azt mondta, elég nekik egy felfújható medence, de szerintem nem.

Igazából nem lenne ellenemre a dolog, mert magam is nagy rajongója vagyok a fajnak, és utánanéztem, mások is tartanak otthon vízidisznót. Állítólag igazán megnyerő modorú, barátságos állatok. Szóval megbeszéltük, hogy amint nyerünk a lottón, veszünk egy kúriát kéthektáros ősparkkal, és jöhetnek a cocák a privát mocsarukba. Addig marad a veteményes.

Nem, nem a film. Hanem az a személy - jellemzően nő -, aki reflexből, gondolkodás nélkül elkezdi sötét színekkel ecsetelni a jövőt, ha azt mered mondani, hogy szerinted egyre jobb az életed, ahogy a gyerekek egyre nagyobbak. Na, majd meglátod, ha kamaszodnak! Jaj, pedig ez már csak egyre nehezebb lesz, higgye el, én felneveltem hatot, én tudom! Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond!*

Anyátok picsája, de most komolyan. Alapszabályként lett lefektetve valahol, hogy jobb már sosem lehet, a szenvedéseink csak sokasodnak, ha te nem így érzed, a hiba benned van, és hamarosan te is jól pofára fogsz esni, és meg is érdemled, nekünk is szar volt, neked is az kell hogy legyen? Az ilyen fel sem tételezi, hogy létezünk páran, akiknek nem a magatehetetlen, 0-24-ben gondoskodásra szoruló csecsemő a nagyobb öröm, hanem az, ha a gyerek mind önállóbb, már lehet vele beszélgetni, egyre több olyan programot csinálni, amitől a felnőtt agy sem dobja le az ékszíjat két perc alatt, egyre kevésbé ön- és közveszélyes? Igen, nem vagyok hülye, én is tudom, hogy gondok mindig lesznek, és mindig másmilyenek, megoldottuk az egyiket, itt a másik. De minden hiszti és dacoskodás, meg értelmetlen feszülés ellenére én összehasonlíthatatlanul jobban élvezem a hároméves lányom társaságát, mint anno az engedelmes egyévesét.

A múltkor már eldurrant az agyam, és amikor a pékségben (ahová egyedül mentem a két gyerekkel, hurcolóban cipelve a kocsiból a kicsit, közben terelgetve a nagyot) rákezdte a szokásos mantrára az eladónő, hogy meglássam, visszasírom én még ezt az időszakot, kissé ingerülten jegyeztem meg, hogy nem hiszem, hogy valaha is visszasírnám az ínhüvelygyulladást, ami az állandó cipeléstől van a kezemben kábé csuklótól vállig, az éjszakai felugrálásokat, súlyosbítva a csak anyát akarom csimpaszkodó majomgyerek korszakkal (ebben van most a nagy), az egyszerre üvöltést és a folyamatos készenlétet, hogy mikor melyik, milyen változatos módon nyírja ki magát. Higgye már el nekem mindenki, hogy én ismerem magam jobban, tudom, hogy távolságra van szükségem, sokszor még a saját gyerekeimtől is, és hogy sokkal jobb partner, sokkal türelmesebb anya és hallgatóság, jobb problémamegoldó vagyok, ha hagynak levegőhöz jutni. De ez most nem az az időszak. Viszont a fentiek ismeretében biztosan tudom, hogy ha több levegőm és terem van, az mindenkinek jobb. És azt is teljes bizonyossággal megmondom előre, hogy jobban szeretek majd elmenni közösen az állatkertbe, mint órákon át a szőnyegen kuporogva gyurmázni, amikor csak csigákat gyárthatok, mert most éppen az a sláger. De nem, ők jobban tudják. Mert nekik Tapasztalatuk van, és én higgyem el. Ők jobban tudják, mikor jó nekem. És érezzem magam előre is szarul a rám váró setét évtizedek miatt.

Jegyezze már meg mindenki, hogy az, hogy felnevelt 1-20 gyereket, nem tette mindentudóvá, de ha még annak is érezné magát, a világnak, benne nekem, joga van kurvára leszarni az ő rengeteg tapasztalatát. Azt meg végképp nem értem, mi abban az öröm, hogy az orra alá dörgölhetjük másoknak, szerintünk mekkora rakás fos vár még rájuk, míg mi már túl vagyunk rajta, bibíí. Komolyan megkérdezem a legközelebbi sopánkodó mártíranyát, hozzak-e egy keresztet, nem akar-e felmászni rá, és odaszögezni magát. Szívesen segítek. Vagy hogy árulja már el nekem, hogy ha minden egyre csak nehezebb és rosszabb lett, hogy nem gyűlölte meg mára a gyerekeit. Mert ha logikusan gondolkozunk, két évtized alatt kábé minden szülő-gyerek kapcsolatnak erre kellene kifutnia.

* Ezt gyűlölöm a legjobban. Majdnem annyira, mint a teher alatt nő a pálma hallatlan bölcsességét.

Amióta valódi vaddisznó énem alvóügynökként vár a feltámadásra, míg én kisgyerekes anyaként egy főváros környéki kertes övezetben tettetem a beilleszkedett honpolgárt*, hajlamos lettem bizonyos szabályok betartására**, mint például hogy csak az erre kijelölt napon gyújtok tüzet a kertben. Ennek eredményeképpen azonban, noha már karácsony előtt befejeztem a szoptatást, a mai napig nem sikerült elégetnem a két megmaradt szoptatós melltartómat, mert folyton csak olyankor jutott eszembe ez a projekt, amikor nem volt égetős nap. De ma úgy döntöttem, a tett a lényeg, nem a körülmények: bevágtam azt a két szart a kályhába, ott is hamuvá égtek, tökéletesen. Egy korszak lezárult, örökre, többé eszembe se jusson.

* Ősszel azonban a kicsi is bölcsibe megy. Spontaneitás, helló!

** Persze csak ha látom értelmüket.

Talán érzéketlen vagyok a lélek finom rezdülései iránt, de szerintem remekül, gyorsan és olcsón tudnám gyógyítani az affluenziában szenvedők lelkét: elvenni minden pénzüket, és mehetnek éjszakásnak a McDonaldsba. Ennyi. Szerintem érzelmek egész tárházát fedeznék fel magukban pillantok alatt.

Köszönöm...

Én nem vagyok egy ilyen hagyományőrző típus, ezért nincs állandó karácsonyi kajám se, hanem minden évben nézegetek kajákat, amiket aztán valahogyan elkészítek. Idén kitaláltam, hogy ha már cirka huszonöt éve szeretném megkóstolni a Wellington bélszínt, nosza, csinálok én, egy évben egyszer költhetünk bélszínre. Aztán elolvastam a receptjét, a hűtőből ötvenszer ki-be rámolással, százszor megkenéssel, pirítással, hűtéssel-fűtéssel, istenharagjával együtt, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ha nem is újabb huszonöt évet, de legalább tízet várnom kell még, mert addigra lesznek elég nagyok a kölykök, hogy mellettük is neki merjek állni egy ilyen kibaszott drága időrabló cuccnak.

Mondjuk az is eléggé elrettentően hatott, ahogy a recept alatt összevesztek a kommentelők, hogy azt nem is így kell, hanem amúgy, és neem, te azt rosszul tudod, úgy biztos rágós lesz, de nem is, hanem fordítva, és belegondoltam, hogy a bélszín kilója van vagy ötezer, hát akarom én 24.-én este hatkor egy kiló kőkemény, füstölgő bélszín felett zokogva kenni a vajas kenyeret a családnak ünnepi vacsora gyanánt?