marsbéli krónikák

Lassan hazajön a férfi a háznál, a vicces* csak az, hogy röpke három nap után megy is vissza, újabb két hétre. Az elmúlt másfél hét egy pokol volt, az eső csak szakadt, kínomban játszóházba hordtam a kölyköket, ahol a kicsit első alkalommal kizárólag a szekrények érdekelték, azokat nyitogatta-csukogatta, még jó, hogy neki ingyen volt, meg is üt a guta, ha ezért fizetek is. Mulatságos perceket szerzett azzal, hogy az ivótülkét berakta az egyik szekrénybe, és gondosan rácsukta az ajtót, így végignyitogathattam ötven szekrényt, mire megtaláltam azt a szart. Itthon napjában hatvanszor engedelmesen felolvastam a Bob mester és az aratás című remekművet, ha pedig öt percet elvoltak magukban, a komódra könyökölve olvastam a Szíved helyén épül már a Halálcsillagot, és úgy is éreztem magam. Rászoktam, hogy tejszínhabbal igyam a kávét, és fektetés után hörgős zenékkel múlassam az időt. Már persze, ha nem dolgozok éppen, tegnapi határidőkkel, mert ezen a héten speciel igen, ezért most is éppen dolgozok, csak engedélyeztem magamnak öt perc pihenőt. Ja, és a kicsi persze azonnal taknyos lett, amint átmentünk egyetlen egyszer játszani a szomszédba, szóval most már ezt sem merem, mert még emiatt csúszik a bölcsődei beszoktatása, de akkor főbelövöm magam.

* Megszakadok a röhögéstől. Mekkora poén.

Anyámék múlt hét kedden leléptek két hétre nyaralni. Rá egy napra a férfi a háznál ajánlatott kapott két heti munkára németbe'. Így ő is lelépett. De közben apósomnak az a remek ötlete támadt, hogy akkor ők is elmehetnének nyaralni.* Holnapután indulnak. Most igazából azon izgulok, hogy ne most törjem el a lábam, vagy kapjon valamelyik gyerek kruppos rohamot az éjszaka közepén, mert akkor kurvára meg leszek lőve. És persze még az eső is esni fog. Mindez úgy, hogy a nagynak csak 22.-én, a kicsinek csak 29.-én kezdődik az ovi, illetve a bölcsi. És még pénzem is kevés van. Eddig a szeptember volt a kedvenc hónapom, de lehet, hogy ez most megváltozik.

* Nem hiszem, hogy feltűntek neki az olyan apróságok, mint hogy én szálegyedül vagyok hetekig a gyerekekkel, sógórnőmnek meg másfél hete született meg a negyedik gyereke.

Ahogy telnek a kölykökkel teli évek, egyre jobban idegesít valami, ami régen nem: a dzsuva. Pontosabban az, hogy mindenhol ott van, állandóan. Hogy mindig, mindenem koszos, foltos, lehányt, csokis mancsos, sáros, és ugyanez érvényes a lakásra, a kocsira, a berendezési tárgyakra. Alapvetően nem vagyok egy tisztaságmániás, de szeretnék már egyszer egy teljes (mit teljes: fél!) napot viszonylag tiszta környezetben tölteni, ruhát nem úgy venni, hogy á, ezt úgyse tudnám hordani, mert menten beletörli valaki a mocskos kezét, aztán ráköpi a kajáját, nem hozzáragadni a padlóhoz lépésenként az aznap századjára kilögybölt gyömölcslé miatt, nem tekinteni végig elkeseredetten a hajdan fehér abroszon, ami most mosás után is minősíthetetlen.* Szóval, aki legközelebb leigénytelenezi a mackónadrágos kisgyerekes szomszéd anyukát**, előbb gondolja végig, ő mennyi energiát lenne hajlandó fektetni a megjelenésébe úgy, hogy tudja: az eredmény maximum percekig tart, és talán soha többé nem tudja hordhatóvá varázsolni az egyébként szeretett és jó minőségű, utcára is hordható cuccait.

Ez most azért bukott ki belőlem, mert láttam egy csodaszép őszi kabátot, megfizethető áron, de nem adok pénzt olyasmiért, amit még évekig csak nézegethetnék, vagy ha mégis elcsábulnék, és felvenném, vinnem kellene magammal egy szöges botot is, amivel távol tartom magamtól az iménti elesés miatt síró, könnyekkel és takonnyal végigkent arcú, és ezzel egyidőben a sáros mancsukat is felém nyújtogató porontyokat (mert ősszel esni csak úgy lehet, hogy sárba érkezzünk a testfelületünk legalább 70 százalékával, ez alapszabály), akik nyilván azt is elvárják, hogy a vigasztaláshoz felvegyem őket, mert így az olajos sártól szuttyogó cipőjüket is végighúzhatják a kabátomon. Most belém nyilallt, hogy mindjárt itt az ősz meg a tél, a latyakban és a pocsolyákban eső-kelő kölykökkel, és kirázott a hideg.

* Mielőtt valaki belekötne: abrosz azért kell az asztalra, mert annak a lapját egy förmedvény ronda, koszlott, negyvenéves műanyaglapnak tűnő eternitlap borítja, amit a férfi a háznál megfejthetetlen okból szépnek tart, ezért nem engedi leszedni. És mivel az egyébként szép, faragott asztalt ő hozta a házhoz, nem tudok mit tenni azon kívül, mint hogy időnként rámutatok, milyen ronda ez így, illetve hogy abroszt borítok rá. De ha hamarébb halok meg, istenbizony megesketem a halálos ágyamon, hogy leszedi és eltüzeli azt a szart, vagy visszajárok kísérteni.

* Amúgy én nem hordok mackót (még), és nem megyek el itthonról játszósban (még), de ez ügyben már az ellenállásom utolsó bástyáit védelmezem a szó szerint mocskos kölykeim ellen.

Miután röviden megbeszéltük, hogy a bölcsisek és az óvodások micsoda rettentő kórságokat terjesztenek egymás között, illetve viszik haza és csinálják ki vele hetekre az egész családjukat, felmerült, hogy a gondozónők és az óvónők immunrendszere egészen brutális lehet, hiszen ritkán betegek. Ebből következik az az elsőre talán meglepőnek tűnő következtetés, hogy ha egy ebola-fekete himlő-veszettség-parvó-peronoszpóra mutáns gombavírus tarolná le a bolygót, két csoport maradna életben: a csótányok és az óvónők. Szerintem filmötletnek se rossz.

Ilyen lehetett, amikor a kódexmásoló szerzetesek hírét vették egy bizonyos Gutenberg új találmánynak, minek neve nyomtatógép vala.

Ezt a nőt mikor zavarják már el a picsába? Kedvenc mondatom: "Nekünk, nőknek van egy mentőövünk: szülünk gyereket, van egy otthoni ténykedésünk, ha sütünk egy palacsintát, meg tudjuk nyugtatni magunkat, ha nagyon felhúzottak vagyunk."

Ilyen lenéző, semmibe vevő hangnemmel régen találkoztam már. Épp csak nem azt mondja, hogy a nőknek nem igényük a gondolkodás, az értelmes élet, élvezettel töltik az egész életüket a konyhában meg a pelenkák között, erre vannak predesztinálva (ismerhet egy nő egy ilyen szót?). Ha meg kicsit idegesek, mert nem jött friss hús a henteshez (ennél nagyobb gondjuk mi lehet?), sütnek pár palacsintát, és minden rendben van.

A másik gyöngyszem pedig: "Ahogy Karl Gustav Jung rámutatott a múlt század elején: a férfi teremtő principiumot hordoz, teremt valamit: állást, otthont, házat épít, fát ültet, gyereket nemz. A létrehozás, az, hogy jelet, nyomot hagyjon a világban, minden férfinak nagyon fontos, a »ki vagyok én a világban« megszabja az identitását. Nem jó, ha ebben akadályozott"  

Helyben vagyunk: támogassuk mindenben a férfiakat, legyen mindig az ő életük a miénk előtt, de ez nem is gond, nekünk úgysem jut eszünkbe, mivégre vagyunk a földön, és nem vágyunk rá, hogy nyomot hagyjunk a világban. Identitásunk meg amúgy sincs. Max a férfiakon keresztül.

Azon húzom fel a legjobban magam, amikor egy nő akarja lenyomni a többi nőt a legjobban, vissza az alávetettségbe, a kinder-küche-kirche szentháromságba, meg a te dolgod, hogy támogasd a teremtő princípiumot blablába. Jung meg külön elmehet az anyjába.

A genetikusok is emberek, nyilván sokan vágynak közülük nagy felfedezésre, és az ezzel járó hírnévre, vezércikkre a Science-ben, menő agyasokkal smúzolásra a konferenciákon, na meg az sem lenne utolsó, ha sok lóvé is járna mindezzel. Én olyan témát kínálok kutatásra, ami - siker esetén - garantálja mindezt: javasolt kutatási témám pedig nem más, mint a szombatszenzor* genetikai hátterének felderítése, és a felelős géne(ek) kilövése a picsába. Talán nem túlzok, ha azt mondom, némi Nobel-díjjal is kecsegtet a dolog, mert az orvosi és élettani Nobel-díjat odaítélő bizottságban ülőknek is jó eséllyel vannak gyerekeik, és nagy valószínűséggel emlékeznek számos olyan mulatságos esetre, amikor szombat-vasárnap reggel fél hatkor gutaütötten hallgatták a fejükre szorított párna alól a már vidáman magyarázó kölyküket, aki egyébként minden más napon szigorúan csak hét után ébredt.

* A csecsemőkben és kisgyerekekben működő, az életkor növekedésével lassan mind jobban visszafejlődő képesség annak biztos érzékelésére, hogy munkanap vagy hétvége/szünnap virrad-e a családra, mert utóbbi esetben a csecsemő/kisgyerek atombiztosan egy-másfél, akár két órával korábban elkezd kukorékolni, mint hétköznap tenné, amikor a család amúgy is korán kel. A jelenség evolúciós célja nem világos, talán nincs is, talán evolúció sincs, ez esetben viszont itt érhetjük tetten a teremtő végtelen rosszindulatát teremtményei irányában.

Nem véletlen, hogy én ezt az embert tűzön-vízen át követtem évekig, akárhova költözött. Soha ilyen jó fodrászom nem volt. És még roppant aranyos is. Még néha most is, évek múltán, a kölykök mellett is elábrándozok róla, hogy egyszer, a távoli jövőben, megint lesz majd annyi időm, hogy havonta elbasszak egy fél napot arra, hogy ismét hozzá járok.

Szervác és László madárgyilkos életmódja akkor csapta ki nálunk végleg a biztosítékot, amikor nekünk kellett baltával agyonütni egy halálosan megsebesített, de még élő rigót. Még aznap kaptak egy-egy csengővel felszerelt nyakörvet, amitől Szervác másnap reggelre ügyesen megszabadult, de rábaszott, mert legott pótoltuk. Néhány napig ijedten száguldoztak ide-oda, veszettül csilingelve, mint egy szétszaladt trojka, aztán megszokták. Mi kevésbé. Most már szigorúan kint alszanak, mert elég egyetlen fültővakarás, és mindenkit felébresztenek. Rém idegesítő az állandó csilingelés. Gúnyoljuk is őket, Lászlót özv. Csengős Zoltánnénak, Szervácot ifj. Csengős Zoltánnak nevezzük, legalább ennyi örömünk legyen. Jó lesz, ha jön a tél, és levehetjük róluk azt a szart.

Ötven felé közelít a feltétlenül meg fogom nézni filmek száma.

Kapásból el tudnék költeni száz rugót mindenképpen el akarom olvasni könyvekre.

Tucatnyi embert hívok fel holnap feltétlenül három éve minden nap.

Amikor kilépek a házból, gumicsizmába bújok. De utcára még nem. És szerencsére szexelni is szoktunk még.

Tulajdonképpen lehetne rosszabb is.