Van még pár évünk az iskolakezdésig, de én már növekvő borzalommal figyelem a honi oktatásban zajló eseményeket. Heti négyszer nulladik óra gimiben? Elsősöknek minden nap öt óra? De minek? Mert olyan borzasztó sok fontos megtanítani való van, amit semmiképpen sem lehetett kihagyni a tananyagból, mi? Mert erős a verseny! Angol hathónapos kortól! Amiből négyes az alsós gyerek, abból különtanár, mert a pontszámok! Mert tíz év múlva felvételizni fog egy világszerte méltán ismeretlen magyar egyetemre, és hogy veszik fel, ha nem ötös mindenből?
Hát ha rajtam múlik, az enyéimet sehogy. Mert pont leszarom, és ezt nekik is el fogom mondani. Egyetlen dolgot tartok lényegesnek: hogy ne tudják kiölni belőlük a kíváncsiságot és a tudás iránti vágyat. Mert aki kíváncsi, az tanulni fog. Nem biflázni, két napra bevágni oldalakat, ötös dolgozatot írni, aztán elfelejteni az egészet. Nem, ő ehelyett utánanéz, olvas, felfedez, rácsodálkozik. Összerakja a dolgokat, felismer összefüggéseket. Rájön, mekkora élvezet ez, és még nagyobb érdeklődéssel fordul a világ felé. Ezt hívják tanulásnak ugyanis, szerintem. És ez az, amit a magyar oktatási rendszer el akar tiporni. A gyerek ne gondolkodjon, ne kérdezzen, ne legyen véleménye, csak tanulja meg, amit elé raknak. Kőkeményen azt verik beléjük, hogy a felnőtt életben az viszi valamire, aki jól teljesít az iskolában. És a gyerek elhiszi, mert gyerek. És az a döbbenet, hogy hány szülő is osztja ezt annak ellenére, hogy ők már pontosan tudják, melyik eminens osztálytársukból mi lett: a nagy többségükből semmi különös. De erőltetik az elitgimnáziumot, a három nyelvvizsgát érettségiig. Rettegnek, hogy az ő gyerekük lemarad, de miről is? Nem számít az ellopott gyerekkor, az idegösszeomlás tizenöt évesen, a folyamatos kudarcok, a sosem lehetek elég jó érzés.
Én gyűlöltem az iskolát. Pedig mindig jó tanuló voltam, különösebb erőfeszítés nélkül. De az iskola gyomorgörcsös hely volt. Érthetetlen, kiszámíthatatlan, feszültséggel teli. Ahol pontosan tudtad, hogy bármikor fogást találnak rajtad, mert kevés kivétellel a tanárok arra mentek rá, mit nem tudsz. Ahol osztályozták, hogy tudsz-e énekelni. Mintha jó énekhangot lehetne szerezni, vagy tanulással elérni. És minderre még anyámék is rátettek egy lapáttal, mert nekem soha nem lehetett igazam iskolával, tanárral szemben. Biztosan az én hibám volt minden, én nem tettem meg mindent, én nem tudhatom, én csak tanuljam meg, amit feladtak. Szombat estétől a hétvégém már el volt rontva. Mert másnap vasárnap, és akkor már az iskolára kell készülni. Őrület.
Én azért szorítok, hogy mindkét gyerekem találja majd meg azt, ami igazán érdekli, és viszonylag kevés traumával ússzák meg a magyar iskolákat. Ha nekem azzal áll elő valamelyik, hogy ő életre-halálra kazánkovács akar lenni, áldásom rá. Nekem nem kell diplomát letenni az asztalra, se ötös bizonyítványt. Én nem fogok órákon át magolni velük itthon, egész vasárnapokat dolgozatra készüléssel tölteni. Azt akarom, hogy menjen, játsszon, ugráljon, tízévesen is, vagy csak bámulja a plafont, ha ahhoz van kedve, vagy menjünk, csináljunk valamit együtt. Legfeljebb hétfőn kettest kap. És akkor mi van? Ha őt a magfizika érdekli, majd megkeresi a magfizikából a világ legjobb egyetemét, és elmegy oda (ne legyenek illúzióink: addigra a magyar egyetemek sem lesznek olcsóbbak). És senkit sem fog érdekelni, hogy töriből mindig csak hármas volt.
Mert meggyőződésem, hogy elviselhetetlen terheket rakunk a gyerekeinkre azzal, hogy így felfújjuk az iskola, a tantárgyak, az érdemjegyek jelentőségét. Közben az iskola dolga csak annyi lenne, hogy rendesen tanítsa meg a gyerekeket olvasni, írni meg számolni. És ablakot nyisson nekik a világra. A többi jönne magától. De nem, mi fordítva üljük meg a lovat. Nem tudom, hogy a döntéshozók tényleg ennyire rettegnek attól, hogy kifordulna a világ a sarkából, ha bármit is kihagynának az eddigi tananyagból, vagy ez valamiféle ostoba elitizmus meg entellektüel sznobizmus a részükről, hogy ehun van ni, a mi iskoláinkban fél évig tanulják a tizennégy évesek az ókori irodalmat! Csak minek, azt tudnám. Könyörgöm, több mint kétezer éves művektől ne várjuk már, hogy megérintsék a mai emberek tömegeit. Vagy ki olvassa a 18. század bestsellereit? Más idők, más gondolatok, más felfogás. Akit érdekel, olvassa, a többit meg ne baszogassák már. Már nem is csodálkozom, hogy annak idején az Egri csillagok lett az ország kedvenc regénye. Mert egy csomó ember kedvét sikerült elvenni az olvasástól egy életre a hülye olvasónaplókkal, az ezt gondolta a költő baromságokkal, és a tanulmányai végeztével soha többé nem vett könyvet a kezébe. De ötös volt irodalomból, az a lényeg. És mondom ezt úgy, hogy amióta tudok olvasni, olvasok, a ház szétdől a könyvektől.*
Tudom, látom előre, mennyi meccsem lesz, és hogy könnyen a gyerekek szívhatják meg az én hőzöngésemet. Mert nem nekem kell majd minden nap bemennem oda, és gyerekként kiállni magamért. Ugyanakkor azt is tudom, micsoda károkat okozhat ez a tökéletesen értelmetlen elváráskupac. És ha látják, hogy én tényleg hiszek abban, hogy semmit, a világon semmit sem számít az életben, hogy hányas volt az egyes tantárgyakból, vagy hogy mi volt az átlaga, talán el is fogják nekem hinni, és kevesebb görccsel vészelik át ezeket az éveket. Talán még a fantáziájuk, a vállalkozó kedvük és a nyitottságuk is megmarad. Mert ez kell ahhoz, hogy kitalálják, mit akarnak az élettől, és hogy legyen esélyük és legfőképpen merszük azzal foglalkozni, amit élvezettel csinálnak. Az ember a felnőtt élete java részét munkával tölti. Kurvára nem mindegy, hogy jól érzi-e magát ettől a munkától.
* A másik vesszőparipám a természettudományos tárgyak katasztrofális oktatása. Kevés érdekesebb dolog van ezeknél, iszonyú izgalmasan lehetne őket tanítani. De üssünk csak fel egy fizikakönyvet. Képlet, képlet, képlet. Nulla kapcsolódás a mindennapi élethez, a használhatósághoz. Arra már ki sem térek, hogy soha, senki nem próbálja bemutatni, hogyan, hányféleképpen fonódik össze a kémia, a biológia és a fizika, és hogy mindháromnak a matematika az alapja. Nem is idegesítem magam.
