marsbéli krónikák

A Dívamacskának hamarosan gyerekei lesznek, most már tuti. A péntek éjszakát a pincébe zárva töltötte, mert valaki rázárta az ajtót, és mire szombat reggel kiszabadítottam, már tüzelt. Kint óbégatott a gangon, mondtam is neki, hogy nézel ki, tiszta szürke meg poros a bundád, eriggy, mosakodj meg, így nem csoda, ha nem kellesz senkinek. Vasárnap hazatérve első dolgom volt, hogy ismét kihajítsam a gangra, mit érdekel engem, ha felcsinálják, csak kussoljon már. Be is pasizott. Persze a környék legnagyobb lúzerével gazsuláltat, Öcsinek a vörös-fehér haverjával, aki mindig be akar hozzám költözni. Csórikám érdekesen udvarol, ahányszor kinéztem rájuk, egymás mellett kuporogtak, egy büdös szót nem szóltak egymáshoz, rá se néztek a másikra, de ha felvettem a Dívamacskát, hogy felhozzam, a vörös-fehér sírva fakadt, és nyávogva jött utánunk, a Dívamacska meg a gangról nézett rá lefelé, és szívet tépően nyávogott. Úgy meghatódtam, hogy ismét leengedtem, és mire indultam munkába, azt kellett látnom, hogy az a büdös huligán a lépcsőházban próbálja megdugni a Dívát, aki nem tanúsít ellenállást. Rájuk pirítottam, hogy legalább húzzanak a kukák mögé, ne itt szégyentelenkedjenek.

Fasz kivan, bakker, miért kell nekem délután háromkor olyan szavakkal bíbelődnöm, mint paraszimpatikomimetikumok? Visszamegyek vendéglátózni, és soha többet nem használok három szónál többől álló mondatokat.

Én nem tudom, Öcsi miket hazudozik rólam a haverjainak lent az udvaron, de már két olyan cimborája is van, akik mindenáron be akarnak hozzánk költözni, alig tudom őket eltuszkolni az ajtóból, mikor lemegyek Öcsiért. Nyávogva szaladnak oda hozzám, ha meghallják a hangomat, próbálnak ezerrel benyomulni a lépcsőházba, már tisztára lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem hagyom. Öcsi meg csak somolyog a háttérben. Valami nagy disznóságot gyanítok.

Pörgős szoknyát húzok fekete selyemszalaggal és zavart, kislányos mosolyt lesütött tekintettel. Az jól megy nekem. Simán bedől mindenki. All the world is a stage.

Hah, és szerdán izgalmasnak ígérkező randevú. Szigorúan semmi szex, mert érdekel engem ez az egér. Csak össze tudjam kaparni magam, és ne dőljön minden pórusomból a piaszag. Az rém megalázó lenne.

Péntek: egybegyúrt angol- és magyaróra álcája alatt gyors berúgás, mindenkinek javaslom, aki nagyon gyorsan akar absolutely fluent english/magyar lenni, plusz megtanultam kínaiul mondani, hogy pisilni kell. Szombat: elhagyott jóbarát vigasztalásának álcája alatt berúgás, érzelmes jellem révén magam is sírva fakadtam, úgy meghatódtam az egyébként szánalmas látványtól, ahogy egy nagydarab állat az asztalra borulva bőg a nője miatt hajnal kettőkor. Azt hiszem, rém szarul nézhettem ki, mire csatakrészegen hazakeveredtem a neós kabátban, homlokig felkent meg állig lefolyt sminkkel. Holnap anti-valentin-napi demonstráció keretében berúgás. Már gyülekeznek a hiénák. Kicsit sokat iszom mostanában, viszont jól érzem magam.

És betévedvén tegnap a gizmóba, rábukkantam egy nagyon hosszú, nagyon fekete, nekem való, kicsit fényeses kabátra, amit elsőre vissza is akasztottam, mert tévesen úgy ítéltem meg, hogy mintegy fél méterrel hosszabb nálam, de aztán mégis felpróbáltam, és ímé, nemhogy nem hosszabb, de kettő egész centiméter van a talpam és a kabát vége között, ami tökéletesnek lenne mondható, ha 1. én lennék Neo, 2. utcán kizárólag limuzinnal, egyébként meg habtiszta padlójú estélyeken meg a habtiszta padlójú übervillámban mozognék. Noha nem így van, és az életem, az anyagi helyzetem és az általam szívesen vagy kényszerből látogatott helyek, közterületek és igénybe vett járművek egyáltalán nem könnyítik meg a közlekedést vagy egyáltalán a létezést egy ilyen cuccban, ez természetesen nem akadályozott meg abban, hogy megvegyem, de előtte percekig forgolódtam a tükör előtt, majd tetszésem és beletörődésem jeléül (sokba került a rohadék) halkan közöltem a tükörrel, hogy bassza meg, mire az eladó a bolt végéből elkezdett röhögni, hogy tetszik, mi? Jól is áll. Ez megadta a végső lökést, így este már a csodálatos új kabátomban botladoztam, és csak az vigasztalt, hogy milyen geci jól nézek is ki én. Műanyag lányneo. Van hozzá naphellám is, tavasztól leszek csak igazán kemény köcsög, csak le ne pofozzanak a cigányok a 99-esről, mifelénk nem bírják az ilyen kis műmájereket.

És fáradt is vagyok, mert pénteken zene, ivás, veszekedés, sírás, szex, kevés alvás; szombaton utazás, ivás, ordenáré veszekedések és üvöltések, minden barom engem talált meg és rajtam verte le minden baját, kaptam a pofámba rendesen, ivás hajnalig, kevés alvás; vasárnap utazás, welcome parti, álló éjjel randalírozó macskák, kevés alvás; és itt tartok most, kialvatlanul, fáradtan, feltorlódott, befejezetlen munkák halmaza alatt, beledöngölve a földbe. Nincs kedvem felállni. Ott rohadjon meg az egész, ahol van.

Pénteken kikényszerültem a pszichomókus kongresszusra, ahol összebandáztam a szomszédokkal, akik pszichológiai mérőeszközökben utaztak, és kaptam kölcsön egy igazi Rorschach-tesztet, lássak csodát. Böngésztem egy darabig, és a következőket láttam: gerincvelő-keresztmetszet, medencecsont, Predator-fej, két pacsizó ember térdből amputált lábakkal és vérző csonkokkal, lenyúzott pumabőr, Floyd felesége (a rajzolt) A Falból meg páros szöcskeláb. A többire nem emlékszem. Nem értem, miért ilyen ijesztő rajzokkal pakolják tele, mire jó az?

Tudom, hogy röhejes, de amióta kedden délután megvilágosodtam, és egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy ott rohadjon meg az egyetem, ahol van, engem többet nem látnak, folyamatosan ennek örülök. Mintha legalábbis bárki kényszerített volna, hogy elkezdjem, pláne hogy folytassam. Inkább csak nehéz volt belátni, hogy unom, ráadásul az osztálytársaimtól a hideg rázott. De most erős jellemnek érzem magam, aki képes szembenézni a rossz döntéseivel és azzal, hogy bukott száz rugót (bassza meg).