marsbéli krónikák

Na, szétkapom a gépet. Adásszünet.

Istenem, de rosszul vagyok. Kell nekem a kölztözés közepén elmenni egy lagziba. Most hogyan folytassam? Ha szétnézek, inkább csak leülök, és elszívok egy cigit. De rohadtul fáj a tüdőm is. A hangom mint egy kátrányosvödör kongása. Megint ordibáltam emberekkel. Innom kell egy sört.

Nagyszerű dolog a költözés. Indításnak fennragadtam egy szekrény tetején, de felfelé másztomban előbb még arconrúgtam szegény kolleganőmet, aki a széket tartotta. Persze teljesen feleslegesen másztam fel, mert hiába hasaltam le és nyújtózkodtam inamszakadtáig a szekrény mögé lefelé, ahová okosan bedobáltuk a széthajtott dobozokat, éppen csak ujjheggyel értem el őket. Tehát mégiscsak el kell húzni a szekrényt. Ahhoz viszont előbb le kell jönni. De hiába forgolódtam, képtelen voltam felvenni azt a testhelyzetet, ahogyan felmásztam, ráadásul a Dívamacska is feljött - ki nem maradna semmiből - szóval ketten lóbáltuk a lábunkat. Ugorj, biztatott A., nem merek. Nagyon magas. Végül oda kellett tolnia egy kisebb szekrényt, hogy le tudjak jönni, tiszta égő, kábé egynyolcvan magas az egész. Most tartok ott, hogy a nagy dolgok el vannak pakolva, és mindent beborítanak az Izék meg a Bigyók, amikből rengeteg van, mi több, amit elrakok, kettő jön a helyébe, szóval annál a fázisnál vagyok, amikor tétova balfaszként topogok egyik szeméthalomtól a másikig, mindenhol odébbteszek valamit, de semmit sem dobozba, képtelen vagyok uralni a káoszt, de gyűlölöm ezt.

Sokszor pedig megijeszt, hogy nekem ez volt a csúcs, és azóta csak lefelé van. Nem szeretném, de egyelőre nagyon úgy állnak a dolgok.

Több mint két éve nem láttam. Ha holnap összefutnánk valahol az utcán, nem kizárt, hogy köszönés nélkül esnénk egymásnak egy motorháztetőn. És húsz év múlva valószínűleg ugyanez történne. Néha hiányzik.

Ráadásul ugye itt ez a világvége projekt; csak a gond meg a szervezés mindennel, fel kell vennem egy asszisztenst.

Kezd nagyon megviselni az elhagyottak lélekmentője szerep. Ezen a héten 20-30 percet voltam otthon, folyamatosan találkozni, inni, beszélgetni menni kellett, vagy nem elhagyottakkal ugyanezt. A most elhagyott-vagy-mégse-még-nem-tudjuk-mi-lesz igen kitárulkozó típus, ami nem baj, de picit bosszantó, hogy legnagyobb elkeseredettsége idején is van energiája partiba vágni valami luvnyát a haverjával, aztán meg halgassam zokszó nélkül a negyedórás óbégatós nagymonológot arról, hogy az ex(?)barátnőnek milyen gyönyörű haja van. Kezdem nem tudni átélni a fájdalmát, főleg hogy alig alszom. Tegnap éjjel ugyan kegyesen megengedte, hogy kivételesen én panaszkodjak neki, de ez nem volt több öt percnél. Aztán ismét ő jött. De megmondtam neki, hogy kibaszott sokat fog ő még nálam lakásfelújítani.

Mély megdöbbenéssel konstatálom, hogy bejelentésem, miszerint én vagyok az Antikrisztus, senkiben nem váltott ki félelmet és rettegést, és ezidáig egyetlen rimánkodó levelet sem kaptam, hogy ugyan kíméljem már meg a levélíró tyúkszaros kis életét. Csak bőszítsetek, kisköcsögök. Rossz vége lesz még ennek...

Ja, meg azt is mondta, hogy én vagyok az Antikrisztus. Kezdhettek reszketni, kisköcsögök.

Hát, a horoszpókos felkészített két kemény évre. Zsír. De azzal vigasztalt, hogy legalább tudom, mire számítsak, és az ilyen sokat tompít a dolgokon. Amiket rólam mondott, azokon már meg sem lepődtem. Ugyancsak nem sok jóval bíztatott a pasik terén sem, de erről legalább már én tehetek. Nem mintha meg tudnám magam változtatni, amúgy. Hát, akkor belevágok a két kemény évembe. (Mondjuk, felpiszkálta a harci kedvemet, szó se róla. Hörcsög-e vagyok.)