marsbéli krónikák

A Behind the wheel megy a rádióban. Mindig elcsodálkozom, hogy kisklapec koromban, amikor a Depeche a csúcson volt, mennyire nem szerettem, most meg milyen jó zenének tartom. Akkoriban Alice Coopert preferáltam, persze arra is rájöttem időközben, hogy meglehetősen gagyi, a legtöbb száma kifejezetten szar. Na mindegy, lényeg, hogy - remélem - jó felé görbült az ízlésem. Semmi dolgom nincs és ezt utálom. Meggyőződésem, hogy a szexuális érdeklődés csökkenése /elvesztése partnerünk irányába két dolgot jelenthet: 1. már szar vele és nem ér annyit, hogy megpróbáljunk változtatni, egyszerűbb lepattanni. 2. közelg a halál. Legnagyobb rémületemre kezdem a nem-bánom-ha-ma-nem-szindróma jeleit észlelni magamon, bár tegnap egész jót kuffantottunk. Velem nem szokott ilyen történni! (mármint az érdeklődés elvesztése, nem a kuffantás, a múlt évben hál' istennek futott a szekér) Az, hogy nem vagyok szerelmes, nem újdonság, eddig sem voltam. Lehet, hogy kéne? De kibe? Persze lehet, hogy a 2. verzió játszik, és titkos féreg foga rág. Ebben az esetben remélem, hogy gyorsan rág, mert nincs kedvem sokáig haldokolni, nem vagyok én operaénekes. Az is aggasztó, hogy bundázatomat is kezdem elhanyagolni. Nem is tudom mikor gyantáztam a puncim utoljára, a lábamról nem is beszélve, na és a hónaljkutya? Ezen e héten a tettek mezejére lépek! Lehet, hogy elvérzek a szőrtelenítőgép tárcsái között, de holnap megyek teljes test masszázsra, és elsüllyedek szégyenemben, ha beletúrnak a sípcsontomat borító ősbozótosba. Még mindig nincs semmi dolgom, egyébként is gyötör a létbizonytalanság, a végén fogom és elmegyek pincérnőnek.

Nem állt szándékomban nyavajogni itt, de olyan furcsán érzem magam mostanában, lehet, hogy kezdek valami puruttya lelki fertőbe esni? Egyre kényszeresebben gondolok arra, hogy valami kényszereset cselekszem, például bántok valakit - persze nem magamtól találtam ezt ki, á, dehogy! Olvastam, hogy van ilyen, nosza legyen nekem is, és most nem tudom kiverni a fejemből - még nem érzek rá kényszert, de mi van, ha hamarosan azt fogok? Vagy mi az isten van?! Azt hiszem, ebből nekem kell megtalálnom a kiutat, csak már magam is belezavarodtam. (Nem vagyok bétékás, se művész, utálok szenvedni vagy rosszul érezni magamat.) Most mért, most mért nem jelenik meg ez a rohadt iromány? Csapó kettő.

Tegnap sikeresen eltöltöttem pár órát egy kórház folyosóján ücsörögve, és rá kellett hogy jöjjek, sürgősen be kell biztosítanom magam arra az esetre, ha én is ilyen vegetáló, üres tekintetű, az élettől már semmit nem váró - nem is várható - zombivá válnék. A sürgős bebiztosításon egy jó barátot értek, aki kegyeskedik fejbe lőni. Egy öreg bácsi sírva fakadt, mert sokat kellett várnia, a felesége - vagy valakije - láthatólag retardált volt és nem tudott normálisan beszélni, de azt a keveset is olyan idegesítően csinálta, hogy azt hittem, belerúgok, amiért persze kellően szégyelltem magam, szóval mindenki frusztrált és ideges volt. A maradék öregek hangosan szidták a mai fiatalokat, mert nekünk nem kell a nyári szünetben tehenet őriznünk, és jódolgunkban nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Egyedüli fiatalként a folyosón lehajtottam a fejem és némán szégyenkeztem mindenki nevében, aki még nem érte el a hatvanat/sosem őrzött tehenet. Ezután el kellett rohannom egy kiállítás megnyitójára, hát az valami minősíthetelen volt. A megnyitó beszédben a banya olyan dolgokat mondott, hogy az embernek égnek állt a haja. A művészek szopták egymás faszát, mindenki gratulált - én is - mint egy esküvőn vagy temetésen, pedig egy nagy rakás szar volt az egész, de nem számít, elmondhatják, hogy "...a legutóbbi kiállításomon...". Én is összeütök valami semmitmondó szart, összefekszek valami művészistennel, aztán kiállítok orrba-szájba. Az a baj, hogy már mindenre el lehet mondani, hogy művészet, és ha valaki szerint nem az, akkor bunkónak, unintelligensnek kiáltják ki, aki nem tolerálja a művészetet és akadályozná a művészi kibontakozást és önmegvalósítást. Könyörgöm, mi abban a művészet, hogy lefényképezek egy falat, amin semmi nincs, szarok a fények és a színek? És ebből csinálok százat? Meg becsomagolom a Parlamentet 50 milláért? Esküszöm, egy kezemen meg tudnám számolni, hány tehetséges művésszel találkoztam életemben, pedig találkoztam párral. Na mindegy. Elbaszott idő volt, az ördög útja.

Úgy tűnik, mégse jut eszembe semmi értelmes. Némelyektől eltérően nem szeretnék senkit sem terhelni azzal, hogy mit vettem tegnap a piacon, vagy hogyan vergődtem be magam a melóhelyre, mert tapasztalatból tudom - mivel én is magasról leszarom mások ilyesfajta ügyeit -, hogy mindez iszonyúan unalmas, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy hasonlatos emberkínzás, mint a vogon versek. Nem tudom, mások miket hazudoznak össze magukról, én mindenesetre imádok cinkelni, de mivel a való életben ez a rokonok, barátok és üzletfelek exponenciálisan növekvő sebességgel történő elvesztését eredményezné, ezért most itt fogom kiélni magam. Szóval hasonlítok Monica Belluccira és - ha hihetek hízelgő rajongóim tömegének - a Svéd Királyi Akadémia most tervezi a Nobel-díj átnevezését (na vajon mire, azaz kiről?), eképpen méltányolva azt a brilliáns elmét és lenyűgöző intellektust, ami a belluccis külső mögött lakozik. Emberi nagyságomról csak annyit, hogy mindezek ellenére szerény és alkalmazkodó vagyok, távol áll tőlem minden dívás kivagyiság, és viszonylag szolidan csordogál életem egy viszonylag csendes kis munkahelyen. Régóta tervezem, hogy elkezdek irogatni, csak úgy a magam örömére (mint említettem, szerénységem nem engedi, hogy nagyratörő vágyaim legyenek), és ez a blogos dolog pont megfelelőnek tűnik, mégiscsak értelmesebb, mint minden este leülni otthon, és elomolva, kibontott hajjal, reszkető lámpafénynél róni a hasonló sorokat: "Kedves naplóm! Ma ismét láttam Őt! Rámnézett, én elpirultam, aztán Irén barátnőmmel elszaladtunk..." Snitt. Szűzies naplóíró belebámul a fésülködőasztal tükrébe. Sóhaj. Hófehér kar kinyúl a teknősfésűért, lassú mozdulatokkal - miközben elméje távol jár - fésüli gesztenyeszín haját... Úgy tűnik, egész jól megélhetnék azon megvetésre méltó nőtársak pénztárcájából, akik azt találják romantikusnak, ha valaki még 25 évesen is szűzen várja szerelmét, akivel elsőre egyszerre élveznek el. Bevallom, magam is olvastam már kettő vagy három darab Tiffanyt - a tudományos érdeklődés, ugyebár -, és bátran kijelenthetem, hogy olvastam az összeset. Meglátásom szerint a koncepció mindig a következő: férfi (magas szőke/fekete, szeme kék/zöld, és vagy nagyon gazdag, vagy nagyon orvos) elveszíti élete nagy szerelmét/sosem volt neki, és magányos farkasként (kinek szívét senki meg nem érintheti) tengeti létét, noha a nőneműek tapadnak rá, de hiába, mikor ő az igaz szerelemre vár. Rendkívül szép nő (bárhány éves szűz/szintén elvesztette élete szerelmét), akiben hihetetlen tartás lakozik, összejön a Férfival, akivel - mint említettem- elsőre egyszerre élveznek el. Ezután jön egy rút ármány, ami egy időre - ó, jaj, csak nem örökre? - szétválasztja a szerelmeseket, de végül minden kiderül, a nap kisüt, boldogan élnek stb., stb. Miért is mondtam el mindezt? Fogalmam sincs, de jólesett puffogni egy kicsit. Van az emberi hülyeségnek néhány olyan megnyilvánulása, amit nem tudok hova tenni, pedig évek óta próbálom meglelni a kulcsot ezekhez. Most mindenezetre kimegyek kávét inni, és megigazítom a belluccis hajam és sminkem.