marsbéli krónikák

Sose hittem volna, hogy egyszer eljön az a pillanat az életemben, amikor kizárólag rózsaszín ruhákból összejön egy komplett mosás úgy, hogy további rózsaszín ruhadarabok hevernek szerteszét a lakásban és a szekrényben is akad még pár. Elképzelem a pár év múlva aktuálissá váló királylányos időszakot, hát, inkább nem is gondolok bele, elég lesz akkor átélni, amikor éjfélkor még fátylat varrok, és flitterekkel díszítek forgós szoknyákat, miután nappal száz boltba látogattunk el a megfelelő pántos lakkcipőért.

A kölök zenei nevelésének azt a nagyszerű módját találtam, hogy AC/DC-t nézünk a youtube-on, a Muppet-bábok előadásában.

Nagy szerencse, hogy ide, az isten háta mögé nem szoktak csak úgy betoppanni látogatók, mert arra értem vissza a szobába, hogy a szőnyegen lévő játékok között megannyi hardpornó szexjelenetet ábrázoló metszet hever ízlésesen elrendezve, tekintve, hogy a kölök megszerezte és atomokra szedte az Anti-Justint, majd kiállította a legjobb oldalakat Torva, az ikeás répa, a rágható pingvin meg hasonlók társaságában.

Félszemmel követve a tévé adását, egy olyan műsorra lettem figyelmes, ahol önként jelentkezőknek őskori módon kellett élniük X ideig. Nem kell hozzá régésznek lenni, hogy megsejtsük, mekkora szopás lehetett kőkésekkel meg dárdákkal beszerezni a mindennapi betevőt. Az ember azt hinné, hogy amikor hosszú kínlódás és éhezés, meg minden után a férfiak végre elejtenek egy szarvast, és hazacipelik a táborba, mindenki örömujjongásban tör ki, hogy van mit enni, és holnap is lesz. De nem. Az egyik nő teljesen kiborult, hogy ő ezt meg nem eszi, mert nem eszik vörös húst (válogat, bakker, egy őskori túlélőtáborban!), meg egyébként is állatkínzás. Fel volt háborodva, hogy az emberek az életben maradásért állatokra vadásznak! A másik meg ott tördelte a kezét, hogy szegény szarvas, és hogy mekkora sokk volt neki, amikor megpillantotta James-t, amint egy szarvascombbal a vállán elé toppant. (De ez a luvnya legalább evett belőle, a kis kétszínű.) A férfiak helyében bottal vertem volna ki őket a táborból, a jó kurva anyjukat, takarodjál bazdmeg bogyót gyűjteni, azon húzd ki a telet, állatbőrökbe bugyolálva, aztán találkozunk. Én ritka nagy állatbarát vagyok, de étkezési céllal elejtett állatért egy könnyet életemben nem ejtettem, nem is fogok, ilyen helyzetben meg pláne ne forgassuk már a szemünket ájtatosan az égre nézve, hogy jaj, szegény szarvas. Pláne, ha aztán mégis megesszük.

Tegnap rajtakaptam a kölyköt, amint az etetőszék asztallapjába csimpaszkodva húzza fel magát, a lába már centikkel a föld felett hintázott, tisztára olyan volt, mint Sarah Connor a Terminátor 2-ben, amikor a cellájában a felállított ágy lábába kapaszkodva végezte a napi 1000 húzódzkodását. Csak a kölök tekintete nem volt olyan elszánt és eszelős, szerencsére.

Az embert kölök mellett mindig érik meglepetések, az imént például gyerekszarba léptem a szobában, pedig pelenkába végzi a dolgát.

Ezerrel melózunk a házon, hogy nyár végén-ősz elején költözhessünk végre ebből a mocskos, büdös, tetves, bunkó alja városból szép fővárosunkból a kies vidékre, és mivel csórók vagyunk, a lehető legtöbb dolgot magunk végzünk, meg a rabszolgának beállt barátok. Mindez persze a minden egyéb mellett rohadt fárasztó, de megvan az az előnye, döbbentem rá a minap, hogy az apokalipszis után a világot a hozzánk hasonlók fogják újra felépíteni, mert mi kényszerűségből sok mindenhez értünk egy kicsit, és leleményesek is vagyunk, a gazdagok meg két kézzel nem találják meg a saját seggüket, és ezért el is fognak hullani mind, amikor a pénz egyszer csak megszűnik érték lenni.

Mondjuk azért most mégis inkább lennék gazdag.

Na most eddig is tudtam, hogy a férfi a háznál meglehetősen vakmerő sofőr (mondjuk kurva jól vezet, ez tény), de az azért meglepett, amikor mondta, hogy autópályán menni azért jó, mert mire leér Szegedre, vezetés közben az utolsó betűig kiolvassa a Veterán magazint.

Tegnap, azt hiszem, az utolsó pillanatban léptem közbe, a kölök ugyanis elvonszolta magát az ágyon békésen szunyókáló Lászlóig, majd izomból belemarkolt a szőrébe, és már készült volna a magasba emelni, vagy legalábbis megpróbálni azt, azaz nagy erővel húzni a maréknyi szőrt. Na most László egy igazi balfasz galamblelkű és türelmes jószág, de azt hiszem, egy ilyen ébresztés még neki is sok lett volna, és odasuhint, karommal. De a kölök macskák iránt támadt érdeklődése nem tűnik lankadni: ma, tíz centi per félórás átlagsebességgel ismét rárontott az alvó Lászlóra, akit hiába görgettem mind odébb és odébb, a gyerek szívós kitartással követte, és igyekezett megkaparintani valamelyik testrészét.

Lesznek itt még nagy bunyók.

Lehet, hogy erről már háborogtam, de ez mindig kiveri nálam a biztosítékot.

Olvasom a minap a Bors című hiteles lapban, hogy egy jurtalakó házaspár a törvénnyel szembemenve nem adatja be Csermely nevű gyermekének (egy fokkal jobb a Füvellőnél, végül is) a kötelező védőoltásokat. Mert veszélyes! Mert a szövődmények! Bénulás, halál! Gyógyszergyárak összeesküvése!

Van egy jó szó ezekre az emberekre: potyázók. Soha nem fogják bevallani, de úgy okoskodnak - helyesen -, hogy ha mindenki más beadatja a gyerekének az oltást, a betegség úgysincs jelen, így az ő gyerekük is védve van. Ezzel csak az a baj, hogy a mindenki más viseli az oltás egyébként igen minimális kockázatát, míg ők csak az előnyöket élvezik. Na ezért kell őket jól picsán rúgni. Mert ha a diftéria meg a többi halálos kórság reális veszedelem lenne, tutira nem tiltakoznának, kotornának a gyereket beoltatni.

Arra is kíváncsi lennék, hogy ha az ilyenek elmennek valami afrikai dzsumbujba, az oda kellő oltásokat is karakánul visszautasítják-e, vagy ha tényleges kockázattal kell szembenézniük, akkor már nem olyan fontos ez az egész?

(Amúgy elég röhejes, hogy jurtában laknak, a gyerek valami kenderkóc kötélen függő teknőben aludt, közben meg egy bulvárlapban parádéznak. Ennyit a természetközeli, romlatlan életről. A nő egy ilyen tipikus lángosképű bölcsész volt, nem is csodálkozom, azok vevők ezekre a baromságokra.)