marsbéli krónikák

Emlékszem, mikor még olyan kicsi, kövér és kurta lábú volt, hogy nem tudott felmenni a lépcsőn, és a nappaliban ülve szűkölt utánam, ha felmentem. Aztán megtanult a lépcsőn járni, egész nap le-fel loholt lelkesen, a körmei állandóan kopogtak, végül anyám megunta, és kiköltöztette a kertbe. De nem bánta, szívós fajta volt, emlékszem, fiatal kutyaként a nyakán olyan vastagra nőtt a szőr telente, mint az oroszlán sörénye, lyukat ásott a hóba, abba gömbölyödött bele aludni.

Lelőni nem lehetett, én mindig kidőltem mellőle. Az érettségi szünet idején, emlékszem, iszonyú hőség volt, ezért hajnalonta jártunk le a Dunára. Még mindenki aludt, amikor lementem hozzá, ott várt mindig az ajtóban, türelmetlenül, hogy induljunk már. A nap akkor kelt fel a sziget felett, amikor leértünk az ártérre, két-három órát is lent voltunk, teljesen kipurcantam, mire hazaértünk, neki meg meg se kottyant. A víz volt a minden, imádott úszni, emlékszem, amikor először mert elrugaszkodni a mélybe, ahol nem ért le a lába. Szakadt az eső, én bőrig ázva buzdítottam a partról, ott, ahol a patak a Dunába folyik, csak kicsit feljebb, toporgott derékig a vízben állva, és szűkölt a fadarab után, ami egy méterre tőle lebegett. Végül csak ellökte magát, és tempózni kezdett. Utána hosszú ideig mindenért berohant, amit meglátott a folyóban vagy a patakban, csak az szegte végül kedvét kicsit, mikor egyszer egy kólás dobozt próbált hasztalanul elkapni. Aztán később már alkonyattájt jártunk le, séta után mindig a belváros felé kanyarodtunk, én vettem egy fagyit, ő meg mézes tölcsért kapott, tejszínhabbal telenyomva, kiültünk a korzón a mellvédre megenni. Egy pillanat alatt befalta a magáét, onnantól az enyémet leste. Kis darabokat törtem a tölcsérből, kentem rájuk fagyit, imádta. Télen is úszott, át se ázott a bundája, vasból volt, évekig.

Emlékszem, amikor először vettem észre, hogy fáradt, mire hazaértünk a Dunáról. Aztán már kevesebbet rohangásztunk meg úsztunk, végül már csak sétáltunk. Aztán már a Dunára se jártunk, inkább csak a patak felé mentünk egy kört, a legutóbbi időkben már arra se. Morózus lett a többi kutyával, rámordult a kölykökre, mikor odaszaladtak játszani. Kezdett beszokni az előszobába, már soha nem aludt a hóban, a téli sörénye is megkopott. A szeme homályos lett, és kezdett kicsit süket lenni, de éber volt még mindig, jó házőrző. Hűségesen baktatott utánunk mindenhová, ha két percre mentünk hátra valamiért, akkor is jött.

Hetek alatt omlott össze. Az állatorvos azt mondta, nem vállalja a műtétet, mert olyan rossz állapotban van a szíve, hogy nem bírná ki. A bejáratig vezető hat lépcsőfok az utolsó időkben már teljesíthetetlen volt neki, múlt vasárnap meg kellett állnunk a felénél, hogy pihenjen. Tegnap délután már nem tudott lábra állni, hiába nyúltam alá, hogy segítsek, elfogyott az ereje, úgy kellett kivinni a házból, le a lépcsőn. Már nem evett, csak vizet ivott. Akkor döntöttük el, hogy vége.

Ma kimentem. Amikor meglátott a kapuban, megpróbált felállni, de a hátsó lábai már nem engedelmeskedtek. Nézni is kínszenvedés volt. Aztán valahogy még bevonszolta magát a házába, talán magától is itt volt már a vég, el akart bújni, nem tudom. De odabent megfordult, kidugta a fejét, én simogattam, így vártuk meg az orvost. Pár másodperc alatt vége volt. Hátul temettük el, a kertben.

Tizenöt és fél év, az nagyon sok egy kutyának.

Az milyen brutális pillanat lehetett, amikor valamelyik ősember elsőként döbbent rá arra, hogy ő bizony, mint minden élőlény, meg fog halni egyszer.

Ezzel egyszerűen muszáj eldicsekednem.

Nőgyógyász: Nahát, milyen jól néz ki! Hogy lefogyott, milyen karcsú lett!

Montag: Igazán köszönöm! (Magában persze tipikus női módon rögtön azt gondolja, hogy háhá, ezek szerint eddig dagadt és rusnya voltam!)

NGy: Hány kiló most?

Montag: 59.

Ngy: És mennyi volt a terhessége előtt?

Montag: 67.

Ngy: Nem, nem a szülés előtt, a terhessége előtt.

Montag: Igen, akkor voltam 67.

Ngy (hosszan bámul, próbálja feldolgozni az információt): Nyolc kilót fogyott az eredeti súlyából?

Montag: Pontosan.

Ngy: Szerintem könyvet kellene írnia belőle. Rakás pénzt kereshetne.

Montag: Oké, csak nem direkt csináltam. Nincs módszerem, és nem koplalok.

Ngy: Az tökmindegy. Találjon ki valami elméletet, zabálni fogják!

Szegény kelenföldi Baronesszt elütötte egy autó, Frankenstein kutyája meg annyira megvénült hirtelen, hogy szerintem maximum hónapjai lehetnek hátra. Csórikám mindig próbál menni mindenki után, hiába rimánkodunk neki, hogy maradjon fekve, kínszenvedés nézni is, ahogy alig tud felállni, de konok kitartással igyekszik. Bár talán addig jó, amíg próbálkozik.

Tegnap este arról álmodoztam, hogy ha már nem szülök több gyereket, és örökre végzek a szoptatással, egy szép estén kihordom a kertbe (ja, vettünk egy házat, hamarost leléphetünk vidékre) az összes szoptatós melltartómat, rakok belőlük egy halmot a tűzrakó helyen, meglocsolom őket benzinnel, majd gyufát hajítok. Azután csak üldögélek egy kényelmes kempingszékben, sört iszom és dohányzom, időnként pedig egy hosszú bottal megpiszkálom a melltartókat, nehogy egy cérnaszál elégetlenül maradjon. Gyűlölöm őket. A világ legundorítóbb ruhadarabjai. Többet ártanak egy nő önmaga nőiességébe vetett hitének, mint bármi más. Amorfak, fehérek (miért, bassza meg, miért nem lehetnek más színűek is?), gusztustalanok. Hiába örülnél, hogy lám, legalább a melleid milyen klassz nagyok lett, ezekben a förmedvényekben úgy néznek ki, mint két odahányt szarkupac. (És még éjszakára sem veheted le őket, ha nem akarsz mindent összedisznózni.)

Szombaton békésen üldögéltem a hintaágyban, vendégségben, és békésen hintázva ittam a citromos sörömet, amikor az ölemben bámészkodó kölök előre nem látható módon, egy villámgyors mozdulattal előrehajolt, rászívta magát a sörös dobozra, és lelkesen felszívta a peremén megült sört. Másnap elkezdtem a hozzátáplálást.

Amióta rabságban élek, egy szopósmalacot gondozok gyerekem van, a társadalmi életem és az emberi, úgy értem, felnőtt emberi kapcsolataim olyannyira a zéró felé konvergálnak, hogy kétségbeesésemben még azon is elgondolkoztam, hogy regisztrálok a facebookra (így legalább kívülről nézhetem más emberek életét), illetve kommentelhetővé teszem a blogom, hogy legalább a megmaradt három olvasóm röfögjön nekem néha valamit, ami nem gőgicsélés vagy sírás. Szomorúan tapasztalom azonban, hogy még kommentboxot se tudok csinálni, amilyen béna vagyok. Kénytelen leszek belépni valami kismamafórumba, és elkezdeni olyan szavakat használni, mint szopizás meg gyümi.

Az olvasók körében konszenzus uralkodott a téren, hogy mindenkit le kell szarni, és mindent úgy csinálni, ahogy én jónak látom. Magam is így vélem.

És hogy tovább háborogjak: hosszú posztot érne meg az a miatti átkozódás, hogy nincs a kölkökkel kapcsolatban egyetlen, ismétlem, egyetlen olyan téma sem, ahol a leghalványabb konszenzus lenne. Legyen szó etetésről, altatásról, fürdetésről, de akár a semmit sem számító pelenkázásról, tuti, hogy minden vélemény mellett ott van egy homlokegyenest ellenkező, és persze minden szakértő-védőnő-orvos-nagymama-kismama-faszomfüttye kilátásba helyezi, hogyha nem az ő elveit követed, a gyereked hamarosan menthetetlenül elkanászodik/éhen hal/allergiás lesz/soha többet nem alszik el stb. Éppen ezért töltött el örömmel, amikor már a sokadik honlapon olvastam, hogy hozzátápláláskor az első étel-ital az alma, az almalé legyen. Végre egy terület, ahol egyetértés dúl, ujjongtam. Hát lófaszt. Pár oldallal később bukkantam rá az ellentábor sötét jóslatára, miszerint ha gyümölcsöt kap elsőként a gyerek, nem fogja megenni a zöldségeket, mert a gyümölcs édes, a zöldség meg szar nem. Kapja be az egész világ, most komolyan.

Aszongya a WHO, hogy aki tud, legalább fél, de lehetőleg inkább két évig szoptasson. Két évig, atyaég, mi a lófaszért? Egy kétéves gyerek már bőven mindent eszik, mi a rákért még anyatej is neki?* És aki szül három gyereket két év különbségekkel, az hat évig megállás nélkül szoptat? Az egyik csecsén egy újszülött lóg, a másikon meg egy kétéves?** Mint valami bennszülött törzsnél, száz évvel ezelőtt? Ez most vicc, ugye?

Elképzelem, ahogy a boltban jön utánam a kétéves gyerekem, és üvölt, hogy ciciii, ciciii!!! Mekkora gáz lehet már.

*A kötődéssel senki ne jöjjön, ha addig nem volt, utána sem lesz.

** Ilyenkor milyen tej termelődik vajon? A kétéves is újszülöttnek valót szop?