marsbéli krónikák

Lehet abban valami, hogy az okosok szerint már ilyen kicsi gyereknek is lehet mesét olvasni. Tegnap tettünk egy próbát, és megismertettem a kölköt gyermekkori kedvenceim egyikével, A komédiás disznóval. Tátott szájjal hallgatta (igen, tudom, hogy nem értette a történetet, noha ő a világ legokosabb gyereke, nyilván), annál a résznél pedig, amikor Galiba Márton gazda eltervezi, hogy kolbászt csinál a tudós disznóból, bőgni kezdett. (Én meg röhögni, bevallom.)

Amikor tegnap reggel kibontottam a gyereket, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy hozok egy ollót, és levágom róla a ruhákat, mert máshogy nem láttam megoldhatónak úgy lehámozni róla a szanaszét fosott göncöket, hogy ne kenjem a felét a szájába, a másik felét meg csak úgy nagy vonalakban szét az arcán meg a fején. Végül valahogy csak lerángattam róla mindent, csupán a környezete lett tiszta szar, de ezen ő persze csak röhögött.

Aztán ma leszarta szegényt egy madár. Hallatlan.

Utálom, hogy ezekben a rohadt táskákban soha semmit nem találok. Nem, nem hurcolok ezer szart magammal, csak a legszükségesebbek vannak nálam, és mégis állandó túrással telik az életem, mert mindig a legalja csücskében van, amit keresek. (Konstans ellenségem a slusszkulcs, ami kicsi, jelentéktelen, és rittig mindig a lakáskulcsot löki a kezembe maga helyett.) Ha ráadásul a keresést úgy kell végeznem, hogy közben be kell rámoljam a gyereket és a frissiben becserélt porszívót a kocsiba, egyszerre, mert szakad az eső, nem férek el az autó körül, mert örülök, hogy találtam egy szűk kétméteres helyet, ahová bepasszíroztam magam, közben össze kell csuknom a babakocsi alját, aminek mindig beakad a zárja, és ezt is be kell varázsoljam a kocsiba, akkor nem csoda, ha végül őszinte megdöbbenéssel vagyok kénytelen a kezemben tartott cumira meredni, amit slusszkulcs gyanánt kapartam elő a táskából, sőt, megpróbáltam vele beindítani az autót.

Tegnap volt az alvás világnapja. Röhögnék, ha nem sírnék.

Mostanában sokszor eszembe jut, milyen szarul van a világ sok szempontból elrendezve (pölö mi a rákért van szükség a csecsemők hasfájására, a barlangban is ordítottak vajon, odavonzva a kardfogú tigriseket? Nem tűnik egy evolúciósan megalapozott és előremutató stratégiának.), itt van példának okáért az, hogy én nem tudok napközben aludni, csak akkor, ha tökéletesen kipihent vagyok és nincs rajtam nyomás, ergo valójában semmi szükségem a pihenésre. Mivel ez a két feltétel manapság nem áll fenn, viszont a hathetes alvásmegvonás miatt kezdek lassan duplán látni, kicsit kíváncsian, de mégis inkább lemondóan várom, talál-e a természet olyan megoldást, ami biztosítja az életben maradásomat, vagy előbb-utóbb holtan esek össze.

Olvasom a liberális média jajveszékelését, amiért leviszik a tankötelesség korhatárát 15 évre. Nagyon helyes, vigyék is le. Ha már olyan emberek, tanárok, mint az anyám, aki egész életében azt hajtogatta, hogy minél többet kell tanulni, és minél több embernek legyen minél magasabb végzettsége, eljutnak odáig, hogy üdvözlik ezt a lépést, akkor elég nagy a gáz. Horror sztorikat mesél, milyenek manapság a kölykök, és most egy gimiről beszélünk. Nem csupán a viselkedésről van szó: döbbenetes a tudatlanságuk és a közönyük, egyszerűen leszarják a tanulást, és a szüleik dettó.  Ha már a gimnazisták jelentős részében sincs meg a szikrányi hajlam se a tanulásra, ha a szüleik azt is leszarják, hogy a gyerek egyáltalán bemegy-e az iskolába, akkor minek erőltetni? Akkor takarodjál dolgozni, vagy csinálj, amit akarsz, ennyi, de aztán ne panaszkodj. Ráadásul a tanárok kezéből minden eszközt kivettek a fegyelmezésre, most legalább majd könnyedén ki lehet baszni a viselkedni és tanulni nem képes és nem hajlandó köcsögöket, hogy aki tényleg tanulni akar, az tudjon is. Különben is, miféle tanulásról beszélünk? Az érettségiből egy viccet csináltak, gyakorlatilag egy okosabb alsós meg tudja csinálni, semmiféle tudásbeli elvárás nem létezik a kölykökkel szemben. Mondjuk baj is lenne, ha léteznének elvárások, tekintve, hogy a jelentős részük funkcionális analfabéta.

Azt meg senki ne mondja már, hogy ezzel a lépéssel a kormány visszataszítja a mélyszegénységbe a csak tanulni vágyó purdékat. Na persze. Szinte látom, ahogy becsapják az iskola ajtaját a könyveiket szorongató, könnyes szemű, tiszta lelkű gyermekek előtt. Ne vicceljünk már. Aki tényleg tanulni akar, eddig is tudott, és ezután is fog tudni. Különben sincs szükség sok okos, nagytudású emberre, a népesség nagy része mindig is tudatlan volt, és én hajlok arra, hogy az emberek egy jelentős része tekintetében ennek az is az oka, hogy igényük nincs a tudásra.

Mondanom sem kell, hogy még mindig nem szívtam el azt a kurva cigit.

Amióta megvan a gyerek, abban a három szoptatós pólóban nyomulok, amihez véletlenül jutottam hozzá még hónapokkal ezelőtt. Ma előtört belőlem a hiúság, és úgy döntöttem, nem óhajtok a következő ezer évben hónapokban három ruhadarabot variálni, ezért körülnéztem a neten ez ügyben. Hát, még mindig keresem az állam. Egészen döbbenetes, hogy egy szoptatós topért (egy topért bakker, még ujja sincs!) alsó hangon 7-8000 forintot kérnek, a póló majd egy tizes, a hosszúujjú darabok ára ötszámjegyű. Mi a faszomért, merült fel bennem a kérdés. Ja, mert biopamut! Meg valódi svéd dizájn! Kivan a tököm azzal, hogy megállás nélkül azért ostorozzák a népet, amiért nem elég környezettudatos, fair trade-orientált, meg ökobuzi, de próbálj csak megvenni bármit, amin rajta virít az öko vagy a bio szócska: az áruk sokszorosa a mezei termékeknek, konkrétan megfizethetetlenek. Biopamut, ekkora baromságot már.

Nyilván hónapokon át nem ment egyetlen érdekesnek tűnő film sem a mozikban, erre most, amikor meglehetősen bonyolult sok órára elszakadnom otthonról, legalább három-négy olyan fut, amit mindenképpen meg szeretnék nézni, de valószínűleg maximum egyet fogok. A világügyelő odafigyel az apró részletekre.

A minap Vé azzal hívott fel, hogy milyen jó, hogy én nem öltem meg a gyerekemet, mint az a szerencsétlen nő. Jelzem, ilyesmi soha meg sem fordult a fejemben, semminemű agresszió nem volt és nincs is bennem a gyerekem iránt, de az első két hét életem legrettenetesebb élménye marad, ezt nem tagadom. Optimista alkat révén azonban már akkor bíztam benne, hogy ez meg fog változni, ezért az utókor és saját magam okulására már akkor lejegyeztem, hogyan érzem magam (jól tettem, mert ma már nem igazán tudom felidézni ezeket az érzéseket). Íme:

"Egyik sírógörcs a másik után, a kétségbeesés és a szorongás szinte állandó. Külön borzalmas volt, hogy a férfi a háznál egész múlt héten vidékre járt dolgozni, esténként láttam a kórházban húsz percet, aztán már itthon szintén, reggel pedig korán mennie kellett. Néha csak álltam az ablakban, és annyira hiányzott, hogy levegőt sem kaptam a sírástól. Szombat óta itt van velem, de előre rettegek a pillanattól, amikor ismét egyedül töltöm a napokat, bezárva a lakásba egy újszülöttel, akivel - úgy érzem - nem tudok mit kezdeni. Nem érzem az anyaság eufóriáját, a mindent elsöprő szeretetet a gyerekem iránt, néha abban is kételkedem, hogy tényleg akartam-e szülni. És persze rettenetesen szégyellem mindezt. A legsötétebb pillanatokban biztos vagyok benne, hogy soha nem fog ez elmúlni, a tél sem ér véget, örök életemben itt fogok állni egyedül az ablak mögött, bámulom ezt a mocsadék szürkeséget, és közben próbálom elaltatni a kis pockot. Tudom persze az eszemmel, hogy ez lehetetlen, de sokszor nem tudok szabadulni az érzéstől, és annyira fojtogat a szorongás, hogy meg sem tudok mozdulni.

Rettegek tőle, hogy soha nem fogok tudni kötődni hozzá, hogy rossz anya vagyok, mert nem élvezem ezeket a napokat és amiért azt szeretném, hogy ha nem is mindig, de aludna. Közben látom, mekkora szüksége van rám, hogy tud bújni, hogy a karomban rögtön elalszik, hogy én vagyok a felelős érte, én etetem, tőlem függ. Ez jó érzés, de nem elég. Mindenki azzal biztat, hogy ne aggódjak, ki fog alakulni a kötődés, meg hogy majdnem mindenki számára hatalmas lelki megterhelést jelent ez az időszak - kinek előbb, kinek később -, és én próbálok ebbe kapaszkodni, de sokszor szinte lehetetlen feladatnak érzem az előttem álló hónapokat. Azzal biztatom magam, hogy minden nappal egyre könnyebb lesz, mert egyre közelebb a tavasz (belegondolni sem merek, mi lett volna, ha novemberben szülök), hamarosan kivihetem sétálni, egyre jobban fog tudni kommunikálni, egyre több mindenre lesz képes, és nem olyan lesz szegénykém, mint egy cserép virág. Amikor megpróbálkozik egy-egy félmosollyal, az mindig olyan jó érzés. Ez tartja bennem a lelket, hogy egyre több ilyen lesz, egyre több örömöm telik benne, nem csak feladatot fog jelenteni.

Ha egyedül kellene ezt végigcsinálnom, nem tudom, mi lenne. Mindkét család rengeteget segít, a háztartással egyelőre gyakorlatilag nem kell törődnöm, de ha egyedülálló anya lennék, már felkötöttem volna magam. Ha nincs mellettem a férfi a háznál, minden azonnal sokkal borúsabb lesz, soha senkire nem volt ennyire szükségem, mint rá, mind lelkileg, mind a fizikai jelenlétére. Néha el sem hiszem, hogy ekkora mákom volt, és kifogtam magamnak, mindenben segít és támogat. Remélem, lesz még lelkiereje csinálni ezt egy darabig, már én szégyellem, mennyit bőgök és szerencsétlenkedek. Azért szerzek neki vidám pillanatokat is, mint például a rozmáros bőgés, amikor azon buktam ki, hogy a tévében egy rozmáranya szembeszállt a jegesmedvével a kölykéért, és persze ő húzta a rövidebbet, én meg teljesen kiborultam, hogy még egy rozmár is jobb anya nálam, hát hol itt az igazság?*

Az egyedüli jó dolog ebben az egészben az, hogy az ember tényleg újra olyan szerelmes lesz, mint egy kamasz - néha csak nézem az ágyban az emberemet, ahogy alszik, és annyira szeretem, hogy az már fáj.

És persze még roppant szerencsések is vagyunk, mert a pocok természete jobb nem is lehetne: mondtam is, hogy szerintem ez egy mutáns, mert gyakorlatilag soha nem sír, jól eszik, alapvetően jól alszik, áldott jó gyerek, komolyan.** A mellem oké, tejem van elég, nem fáj semmim, az alakom majdnem a régi, súlyfeleslegem egy gramm se, mit akarok még? És mégis - életemben nem voltam még ilyen boldogtalan."

A fentieket még január végén-február elején írtam, nem sokkal később feladtam a küzdelmet, és kiköltöztünk anyámékhoz a vidéki birtokra. A pocok meg én kint élünk, a férfi a háznál jön, amikor tud, itt is alszik, szóval sokat vagyunk azért együtt. Persze ezt a döntést is rengeteg bőgés előzte meg, azon paráztam, hogy szétszakad a családunk, eltávolodunk egymástól, mekkora béna vagyok, hogy egyedül nem boldogulok stb., stb. De utólag azt mondom, jobb döntést nem is hozhattunk volna: az, hogy nem egy egyszobás lakásban kerülgetjük egymást, ahol az alvó gyerek miatt sötétben, suttogva kell élni, hogy majd mindig van mellettem valaki, és van kire rábízni a pockot, és többet tudok pihenni, mindennél többet segített a helyrerázódásban.*** Az első két nap még itt is sokat bőgtem, aztán egy újabb nagy kiborulás után anyám leült velem, és azt mondta: ez a gyerek már megszületett, tetszik vagy sem, én vagyok az anyja, és életem végéig felelős leszek érte. Igen, ez a hatalmas felelősség riasztó érzés, és iszonyú nehéz lemondani a megszokott szabadságról, és gyökerestül átformálni az életemet, ráadásul örökre, de ez van. És nehogy azt higgyem már, hogy mindenki más boldog révületben éli ezeket a heteket, ő is alig várta, hogy teljen már el az első pár hónap. És nem az a szeretet, hogy túláradó boldogsággal szemléljük a szunnyadó kisdedet a bölcsőben, hanem az, hogy kelek és teszem a dolgom akkor is, amikor eldőlök a fáradtságtól, hogy magamat és a saját kívánságaimat hátulra sorolom, hogy minden döntésemben azt nézem, hogy a gyereknek mi a jó. Az, hogy ebben nem lelem végtelen örömömet, hát nem meglepő. Aki azt mondja, hogy imád heteken át nem átaludni egyetlen éjszakát sem, állandó fáradtsággal küzdeni, bezárva a lakásba, és monotonon gyűrni a napokat egy kommunikációra képtelen újszülöttel, meg hogy neki a gyereke sírása soha nem idegesítő****, és soha nem imádkozik magában azért, hogy jaj, csak egy órára maradjon már csendben ez a büdös kölök, az szimplán hazudik. Ezt az időszakot igazából csak túlélni lehet, élvezni elég nehéz. De vége lesz egyszer, egyre több lesz az öröm, ismét egyre nagyobb a szabadság és a mozgástér. És ne szégyelljem magam, mert nincs miért.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor valami átfordult. Azóta talán egyszer pityeregtem egy kicsit. Egyre jobban összeszokunk a pocokkal, egyre jobban megismerem, jó látni, ahogy napról napra fejlődik. Tök vicces arcokat tud vágni, már most sokkal értelmesebben néz, mint akár két hete, sőt, már mosolyog is rám, bár még elég bénán. Még énekelni is szoktam neki (a jézusos dalt a Family Guy-ból, meg sokat szavalom neki a részeges vadkan dalát a Doktor Bubóból, hadd művelődjön). Persze még most is alig várom már az első olyan éjszakát, amikor egybefüggően aludhatok vagy öt órát, de már látom az alagút végén a fényt. Két hete már egy buliba is eljutottam, igaz, csak másfél órára, de úgyse tudtam volna tovább nyitva tartani a szemem.

Sokakkal beszéltem az elmúlt hetekben, és meg kell állapítsam, kábé két embert leszámítva az összes nőismerősöm számára szörnyűek voltak az első hetek. Hogy miért sunyít erről mindenki, rejtély. Miért kell megjátszani a boldog ifjú anyát akkor, ha valaki nem így érez? Elég sok szenvedéstől megkímélhettem volna magam, ha tudom, hogy ez milyen brutál lehet - hogy a hormonok, a megváltozott élethelyzet, vagy bármi is az oka, az tökmindegy, de nem kellene erőltetni a boldog babázás rózsaszín ködét, és legalább megpendíthetnék a védőnők, az orvosok, meg a többi nő, hogy nem csak fizikailag, de lelkileg is iszonyú megterhelő lehet ez az időszak, és ne érezd magad érzelmekre képtelen torzszülöttnek amiatt, hogy nem az euforikus boldogság és a mindent eluraló anyai ösztön jellemzi az első időket. Félreértés ne essék, eleve sem számítottam rá, hogy most majd milyen fasza lesz, de az első bő két hét minden várakozásomat alulmúlta. (Egy pozitívum: évek óta nem voltam ilyen karcsú, a terhesség alatt felszedett négy kiló helyett kilencet fogytam, bár már híztam egy kilót, meg is riadtam.)

Szóval, én rábasztam az elejére, de már okés. A pocok ma öthetes.*****

* Igazából én is szembeszállnék azzal a jegesmedvével, ebből is gondolom, hogy szeretem a gyerekem.

** A kép azóta árnyaltabb lett, de alapvetően még mindig szerencsésnek érzem magam a természete miatt.

*** Az sem utolsó szempont, hogy azon a napon, amikor kiköltöztünk, a szomszéd lakásban felújítás kezdődött - na úgy lakni tovább egy újszülöttel, hogy az addigi gyötrelmek tetejébe még folyamatosan vésnek, kalapálnak és fúrnak a szomszédban, elég horror lett volna.

**** Valójában a fülnek legkedvesebb hangok azok, amikor a gyerek recsegve fingik és szörnyűségeseket trotyogtatva teleszarja a pelenkáját, mert ezek a hangok biztosítják a következő órák hasfájós visítástól mentes nyugalmát.

*****De már kéthetes kora óta tud ördögvillázni.