marsbéli krónikák

Szülés és gyerek part 2

Előre szólok, hogy aki vidám montagos beszámolót vár, annak csalódás lesz a része. A következő posztok kizárólag terápiás céllal íródnak, és nem ígérhetek mást, mint vért, verítéket és könnyeket.

Az első nap végére a hátam egy merő görcs volt a hasamon lévő vágás miatti kényszertartás végett. Oké, hogy húzzam ki magam, de ez nem volt könnyű feladat. Mire este minden családtag elment, sírni tudtam volna, és még akkor kezdődött a java. A két gyerek felváltva bőgte végig az éjszakát, a buzi kórházi ágyak támláját nem lehetett állítani, nem tudtam úgy helyezkedni a szoptatáshoz, hogy ne fájjon mindenem, a hasam, a hátam. Ez volt a harmadik éjszakám, amikor nem aludtam, csak félórákat, amint nagy nehezen lefeküdtem, kelhettem föl megint a síró gyerekhez, ami percekig is eltartott, mert felülni nagyon nehéz volt. Úgy négytől sikerült szunyókálni kicsit, egészen fél hatig, amikor bejött egy vidám nővérke, feloltotta a villanyt, és közölte, hogy vért vesz tőlünk. Mire a reggeli pelenkázás elérkezett, én már csak nyeltem a könnyeimet, aztán kivánszorogtam a budira, és csak bőgtem, hogy én nem erre fizettem be, én ezt nem akarom. Amikor megérkezett a jogi dolgokat intéző nő, olyan kábák voltunk a szobatársammal, hogy a legelemibb kérdésekre alig tudtunk válaszolni: én nem tudtam megmondani, mi a férfi a háznál bejelentett lakcíme, lakótársam meg délután döbbent rá, hogy nem jó évszámot mondott a házasságkötésükre.

A második éjszaka valamivel jobb volt, leszámítva, hogy újszülött gyermekem percre pontosan egy óránként enni kért, de legalább nem bőgött. Utolsó éjjelre viszont egyedül maradtam, lakótársam hazament, de ez volt a szerencséje. Gyakorlatilag kettőtől hatig nem szűnt meg a bőgés, én meg a végén már csak tartottam a gyereket a karomban, rázott a zokogás, se szoptatni, se ringatni nem volt erőm. Amikor hét körül bejöttek érte, hogy elvigyék vért venni, felkelni sem bírtam, közben gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy kínozni viszik a gyerekemet, én meg hentergek közben.

Aztán valahogy feltápászkodtam, és elkezdtem összepakolni a hazamenetelre. Egyszer csak bekísértek egy fiatal cigány csajt, aki egyáltalán nem tűnt terhesnek, ő kapta meg az üres ágyat. Beszélgetni kezdtünk, kérdezte, mikor szültem, fiú-e vagy kislány, mondom lány. Nem bírtam ki, csak rákérdeztem, miért van itt, erre legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy abortusza lesz, csak a nőgyógyászaton nem volt hely, ezért ide rakták. Elmondta, hogy van két fia, nagyon szeretne még majd egy kislányt is, de most nem lehet. Megkérte, hadd vegye fel a Bobcatet (néha így hívom, mert vicces szőrpamatok vannak a fülén, mint a hiúznak, sose láttam még ilyet), úgy dajkálta szegény, a szívem szakadt meg a szerencsétlenért. Ritka szemét húzás volt a kórház részéről az elhelyezése, meg kell hagyni, és ahogy beszéltek vele, az se volt szebb. Lehet elítélni az abortuszt, de jelét adni szerintem tilos, legalábbis egy orvos vagy egészségügyis részéről, pláne, ha szart se tud az illetőről és a döntése okáról. (Amúgy megkérdeztem a lánytól, védekeztek-e, és mondta, hogy igen, csak ő gyógyszert nem szedhet, spirált nem tesznek fel neki már nem tudom miért, a latexre allergiás, szóval hüvelygyűrűvel próbálkoztak, de e mellett is bekapta a legyet.)

Aztán megérkeztek anyámék, hazahoztak minket, és kábé onnantól elszabadult a pokol.

Szülés és gyerek part 1.

Az úgy kezdődött, hogy január 21-ére voltam kiírva. Este már bosszús posztot fogalmaztam magamban a kiszámíthatatlan szülésekről, meg az elviselhetetlen terhességről, de a fortyogásaim meghallgattattak, mert éjjel igen rosszul aludtam, mondhatni sehogy, mert a fekvés nagyon rosszul esett, noha fájdalmaim nem voltak, ezért békésen ücsörögtem az ágy szélén úgy fél hétig vagy kint sétálgattam a konyhában. A kocsmából késő éjjel hazaeső, félrészegen horkoló férfi a háznál saját bevallása szerint időnként felébredt, ha nem voltam mellette, ellenőrizte, ott van-e még a bőröndöm, vagy bementem szülni, majd aludt tovább. Héttől tízig nekem is sikerült hunyni egyet, végül 11-kor felhívtam a szülésznőmet, hogy hát nekem szerintem elkezdődött a vajúdás, de még rövidek és összevisszák a fájások, mi legyen? Ó, akkor maradjak még nyugodtan otthon, majd beszélünk. Amikor egy órával később hívott, én már befelé készülődtem a kórházba, amikor kettő után beértünk, már hat centire tágultam, újabb röpke egy óra múlva már teljesen eltűnt a méhszáj, első szülésre igen jó átlagot futottam tehát, biztos vannak bennem bennszülött gének. Ennek a rövid vajúdásnak utólag azért is örülök, mert amikor megrepesztették a burkot (na, ezt senkinek nem kívánom, aki szült már életében, biztosan egyet ért abban, hogy hanyatt fekve átélni az összehúzódásokat a legdurvább kínzás a világon, közben meg még turkálnak is benned és baszkurálják a hasadat, szörnyű volt, asszem egy halk jajveszékelést is megengedtem már akkor magamnak), és elfolyt a magzatvíz, a doki egyszer csak elkomorodott, és közölte, hogy szerinte ő most nem egy fejet, hanem egy segget (nem ezt a szót használta) tart a kezében, amit a szülésznő is megerősített, szóval a kölök titokban visszafordult farosba, mégpedig sanszosan az előző éjjel, amikor elképesztő mutatványokat művelt odabent. Fasza, csikorogtam, és most mi lesz? Felrángattak az ágyról, áttámogattak az ultrahangra, ahol egy percig csak álltam az ágy mellett, mert megint jött egy fájás, miközben a doki sürgetőleg igyekezett fellépni, hogy sietni kéne, feküdjek már le, köszi, bakker, gondoltam, meg se tudok mozdulni. Végül megerősítették, hogy faros (újabb fekve átélt fájások alatt), szóval császár. (Roppant dühös lettem volna, ha nem öt-hat órás, hanem mondjuk 25 órányi vajúdás után közlik ezt velem, szóval még jól jártam.) Siettek volna nagyon a szerencsétlenek, mert már lassan jöttek volna a tolófájások (a doki rimánkodott, hogy nehogy nyomjak, ha úgy érzem is), én azonban lépten-nyomon megálltam fájni, ilyenkor a karomat sem tudtam kinyújtani, hogy megmérjék a vérnyomásom, meg ilyenek, de minden akaratlan szabotázsakcióm dacára végül csak a műtőben találtam magam, az amerikai filmes kivégzős asztalon (amelyiken a karoknak külön kinyújtható kis rész van). Rendesek voltak, megengedték, hogy a férfi a háznál bent legyen, ott gubbasztott a fejemnél talpig műtősnek öltöztetve, miközben én éreztem, hogy vágnak, tuszkolnak, matatnak, feszítenek a paraván mögött, úgy éreztem magam, mintha egy bőrönd lennék, amit éppen kipakolnak a reptéren a vámosok. Aztán egyszer csak odadugtak az orromhoz egy ragacsos kis jószágot, hogy íme a gyereked, és nekem az volt az első gondolatom, hogy olyan a szaga, mint a hosszasan mosogatóvízben áztatott rongynak. Aztán elragadták, elhurcolták az apját is, aki pár perccel később visszatért a megtisztított és bebugyolált kis malaccal, és mutogatta nekem, amíg összevarrtak, én meg kábé egy ujjal értem csak el szegénykét. Az egész végén megdicsért az aneszteziológus asszony, hogy milyen szépen ki vannak lakkozva a lábkörmeim, hogy csináltam ekkora hassal, mondtam is nagy büszkén, hogy ezt biza tegnap festettem. Azt nem tettem hozzá, hogy a hónapos lábszőrömet is akkor szedtem le, legalább e miatt nem kellett frusztrációt éreznem.

Aztán visszavittek a szülőszobába, ahol deréktól lefelé bénán hevertem, odatették mellém az újszülött malacot, meg mellre is rakta a szülésznő, és közben hosszasan megtárgyaltuk hármasban (mármint a szülésznő, én meg a férfi a háznál), hogy a férfi a háznál ugye Wartburg-buzi, a szülésznő pasija meg mint kiderült Ladákban utazik, és van valami milliókért feltuningolt versenyladája, erre a férfi a háznál is eldicsekedett a saját Wartburg-gyűjteményével, szóval kellemesen telt az idő, leszámítva, hogy béna voltam, és ez frusztrált. (Rémes élmény látni a saját lábaidat, miközben a műtősfiú átpakol az ágyra, amint élettelen rongyokként lógnak, és nem érzed őket, nem tudod mozdítani sem, teljesen megzavarodik a testtudat.)

Végül áttoltak a kórterembe, ahová hamarosan berontottak anyámék, megszerezték a gyereket az újszülött szobából, és onnantól anyámnak kicsavarni nem lehetett a kezéből. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és egy halálra vált nővér nézett be, aki már mindenhol kereste a gyereket, de se a szülőszobán, se az őrzőben nem találta.

Azután mindenki hazament, a csősz meg ott feküdt oldalt, én meg ott maradtam bénán fekve az ágyban. Közben felhívott a csatakrészeg Vé, aki éppen a tejfakasztó buliban mulatott, hogy ömlik-e már a tejem, mert az eddigi teljesítményük alapján igencsak kéne neki. Éjfélkor megjelent egy nővér, és rám parancsolt, hogy üljek fel. Na, az nagyon jólesett. Ültem fél percet az ágy szélén, szédültem, mint az állat, végül megkönyörült rajtam, és visszafekhettem, ami szintén nagyon jólesett. Fél egykor behozták a gyereket szopni, aztán hatkor megint, meg kaptam egy frissen szült szobatársat is, szóval ezen az éjszakán se sokat aludtam, konkrétan négytől ötig.

Reggel kényszerítettek, hogy saját lábon menjek el a budiba, ami szerencsére jó messze volt, de állítólag a nagy átlaghoz képest igen egyenesen tartottam magam vánszorgás közben. Kilenckor a lakótársam és én is megkaptuk a gyerekünket örökbe, hogy mostantól mi vigyázunk rájuk. Egy óra múlva beesett Vé és Pé, dőlt belőlük a cefreszag, örültek, fényképeztek, hoztak ajándékokat, majd hazamentek. Délben hívott a férfi a háznál, hörgött a másnaposságtól, és mint kiderült, egy hasonló állapotban lévő cimborájával osztotta meg a nászi ágyunkat éppen. Ígérte, hogy amint összeszedi magát, bejön. Ez este hatkor sikerült, pont, amikor az ő szülei is ott voltak.

Sosem voltam egy szilveszterezős típus, de az érzés, hogy már megint csak én nem ihatok, mert terhes vagyok, plusz sofőr, heves vágyat ébresztett bennem az azonnali szilveszteri berúgásra, így meg is fogadtam, hogy jövő ilyenkor, amikor már se nem szoptatok, se terhes nem leszek, lepakoljuk a gyereket valamelyik nagyszülőnél, én pedig oly módon iszom magam eszméletlenre, mint Banderas felesége a 4 szobában, mire a férfi a háznál csodálkozva kérdezte, hogy de hát akkor nem követjük az ír módszert (vagy terhes vagy, vagy szülsz, vagy szoptatsz, vagy egyszerre mindhárom), de nem, erre nem vagyok hajlandó. Ez az elhatározásom csak megerősítést nyert, amikor hajnalban hazafelé fuvaroztam az italos népeket, és a férfi a háznál mellettem Bánhidi László hangját utánozva utasítgatott, miközben direkt böködött is, hogy hergeljen, én meg ordítottam vele, hogy ne baszogassom vezetés közben, mert vele ellentétben nekem csak két hónapja van jogsim, sötétben pedig alig látok valamit, inkább csak megérzés útján érzékelem az utat. Ha nem ihatok hamarosan egynél több sört, végleg elveszítem a humorérzékemet.

Árulja már el valaki, hogy december 31-én miért zárnak be pánikszerűen a boltok? Vagy miért nem nyitnak ki egyáltalán? Nem ünnepnap, nem munkaszüneti nap a mai, kutyaközönséges munkanap. Vagy az lenne az indok, hogy este az ország jelentős része elmegy inni? És akkor mi van? Minden hétvégén ezt csinálják, csak ma van hozzá duda meg petárda is, nagy ügy. Annyi bizonyos, hogy ha még egy kereskedőt meghallok azon sivalkodni, hogy milyen szarul megy a bolt, arcul köpöm. Nyissál ki, majd lesz bevételed. Lógós senkiháziak.

Az imént felcsengetett egy érces hangú úr, elnézést kért, majd közölte, hogy ő XY törzsőrmester vagy mi a rák, és legyek szíves beengedni, mert meg kellene néznem egy fényképet, tudom-e azonosítani az illetőt. Én ekkor gondolatban már ott jártam, hogy a férfit a háznál megkéselték a kocsmában, esetleg átment rajta egy busz, és felismerhetetlenné roncsolódott, ezért igen megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem lettem özvegy pár hónap után. Azért azt jó tudni, hogy körözött bűnözők laknak a házban.

Rájöttem, hogy nem létezik olyan melltartó, ami ilyenkor még kényelmes lehet, pedig tegnap már azt hittem, igen, aztán kiderült, mégse, megint egy csomó kidobott pénz. Csak az vigasztal, hogy még nő egy kicsit a hasam, és megfelelően alátámasztja a melleimet, mondjuk ez se olyan megnyugtató gondolat. Amúgy három kiló plusznál járok, én vagyok a bezzeg gyerek a dokinál. (Azért remélem, hogy a fel nem szedett kilókért cserébe nem azzal fogok fizetni, hogy seggig végigreped a pinám szüléskor).

Férfi a háznál: Tesóm egy könyvet kért a szülinapjára.

Montag: És mi lenne az?

Férfi a háznál: Valami Szerelem, méz, iratok.

Montag: Ööö... Ízek, imák, szerelmek?

Férfi a háznál: Az az!

László nemrég megtanult leugrálni az udvarra, és most minden nap lemegy játszani párszor, ami sajnos azzal jár, hogy mi is ugyanilyen gyakran lemegyünk érte, mert feljönni még nem tanult meg (és nem úgy fest, hogy nagyon törné magát). Ha elunja lent a várakozást (igen, vagyunk olyan seggfejek, hogy nem posztolunk órákig a gangon, vajh László fel akar-e már jönni), gondolkodás nélkül bekéredzkedik idegenektől a lépcsőházba, akik be is engedik, azt gondolván, jót tesznek, mire László akár órákra a lépcsőházban ragad, mert a gangra nem tud kijutni. Többször rajtakaptuk egyébként, amint Cirbolyával kokettál a földszinti Gabi erkélyén, a férfi a háznál aggódik is, hogy a Cirbolya majd jól telebeszéli a fejét, és László is elkezdi az erdő szabad népéhez számítani magát, és hamarosan bottal üthetjük a nyomát.

A terhességet meg rohadtul unom már.

Miután elértem azt a pontot, hogy egyetlen egy melltartómat sem tudtam magamra rángatni (mármint ha nem akartam lemondani a légzésről), vásároltam két bivalytőgyre való darabot, és könnyekkel a szememben elcsomagoltam a régóta gyűjtögetett kis csipkés fehérneműimet. A próbafülkében elszörnyedve vettem magam szemügyre, és lepergett előttem, amint a harmadik gyerek után mellfelvarrásra és hasfeszesítő műtétre gyűjtögetek, és már csak sötétben vagyok hajlandó szexelni.

(Komolyan nem fér amúgy a fejembe, a gyártók mi alapján tételezik fel a terhes nőkről, hogy kizárólag olyan fehérneműt és hálóinget akarnak hordani, mint Mrs. Lipton a Csengetett Mylord?-ban. Meg Malackával és Micimackóval díszített pizsamákat, édes faszom, felnőtt nőknek gyártotok ruhákat, bazdmeg!)

Vettünk apámnak karácsonyra jegyet A falra, tök jó helyre, 25 rugó, mi az manapság. Életemben először tökre irigy vagyok az apámra. Kár, hogy nem az Öcsi Stadionban lesz, odamehetnék ácsorogni és hallgatózni az utcára, mint ifjúkoromban.