marsbéli krónikák

Tegnap azzal fogadtak a bölcsiben, hogy az egyik kislánynak száj- és körömfájása van, ne lepődjek meg, ha a fiamon is kijön. Én mégis nagyon meglepődtem, azt hittem eddig, ez valamiféle kecskebetegség, és jól hittem. Kiderült, hogy száj-kéz-láb fertőzés a szóban forgó betegség, hát fasza, pont ez hiányzik. Fájdalmas fekélyek a szájban, nem evés, üvöltő gyerekek. Alig várom.

Kaptunk viszont egy ír szettert*, két és fél éves, és egy csoda, el vagyok bűvölve tőle. Szépséges, okos, kedves, aranyos, és olyan selymes a bundája, hogy legszívesebben folyton azt birizgálnám, de sajnos más dolgom is van. Azóta (három napja) folyton kutyát sétáltatunk meg futtatunk, nagyon bízom benne, hogy nyáron a víznél én leszek a legdögösebb anyuka.

* A férfi a háznál a Penny Marketben szerezte, tök ingyen, miközben sorban állt a pénztárnál. Az ember gyanútlanul leküldi kenyérért, és mi lesz belőle.

Én a francia túsztárgyalók helyében levetíteném a terroristáknak ezt, csak hogy ne legyenek olyan biztosak a dolgukban.

Talán csak az agyamra ment a karácsony, meg a fáradtság, de szerintem ez egy gyönyörű könyv a halálról és a szeretetről, és basszus, sose hittem volna, hogy egyszer még a meghatottságtól szipogva fejezek be egy zombis könyvet, de megtörtént, szóval boldog karácsonyt mindenkinek.

Végtelenül kimerült vagyok. Nem fizikailag, hanem idegileg. Ezt abból tudom, mennyire legyűrhetetlen akadálynak látok minden apró, nem várt eseményt, változást, és a legkisebb dolog is kiborít. A két gyerek néhány hét óta konkrétan pokollá teszi az életem, de csak ha együtt vannak. Ha csak az egyik van velem, semmi különösebb gond nincs, csak a szokásos időnkénti hiszti, miegymás, de ha mindketten velem vannak, konkrétan ölre mennek a kizárólagos figyelmemért, és ez kezd felőrölni. Bizonyára élnek köztünk olyan Anyák, akik számára nem jelent gondot, hogy úgy kergetőzzenek a kergetőzni óhajtó nagyobbikkal, hogy közben az ölükben ül a kisebbik, és mesét olvasnak fel neki, mert ő meg ahhoz ragaszkodik, de én sajnos nem a Kripton bolygóról származom*, szóval ez a feladat meghaladja a képességeimet.** Mint két sakálkölyök, néha legszívesebben rájuk vágnám az ajtót, öljétek meg egymást, leszarom. Folyamatosan megy a nyúzás, úgy figyelnek a másikra mint a vércsék, nehogy egy morzsányival több jusson neki, de mivel amit akarnak, az teljesíthetetlen, hát minden délutánunk egy komplett rémálom, miután hazaviszem őket. Az udvaron érdekes módon egész jól elvannak együtt, vagy a nélkül, hogy engem mindenbe bele akarnának vonni, pechemre december van, jó esetben húsz percünk van odakint hazaérkezés után, mielőtt teljes sötétség borulna a tájra. Odabent aztán kezdődik az élveboncolásom, aminek elengedhetetlen kelléke a kicsi iszonyatosan idegtépő, éles, rettenetes hangja, amin nem sír, hanem nyekereg, meg óbégat, de a végtelenségig ám, közben rángatja a kezem, hogy menjek vele, de közben a nagyobbik folyamatosan mantrázza hogy anyaanyaanyaanya-gyere játszani-gyere játszani-anyajösszmár játszani-anyagyerejátszanianyaaaaa. Órákon át, bmeg, órákon át. Ha az egyik vonatozni akar, a másik tutira nem, iszonyú ritka, hogy ugyanazt akarnák csinálni, vagy bele lehetne vonni bármibe a másikat is, ha az egyikkel elkezdek valamit, rittig olyat akar csinálni, amivel eltávolíthat a testvére közeléből. És pár hete még nem ez volt, tök jól elvoltak magukban is időről időre, meg együtt tologatták a biszbaszaikat, és én is levegőhöz juthattam, a légkör sokkal nyugisabb volt. Most szorongással nézek a délutánok elé, és eleve fáradtan vágok neki, mert addig dolgozom, ami persze tök jó, hogy van mit, de mindezzel együtt már kurva sok ez az egész, semmi sikerélményem nincs a gyerekekkel, csak a kudarcok egymás után. Utálom az életem, per pillanat, hogy egészen őszinte legyek. Legszívesebben pörgőből rúgnám fejbe a férjem is, amikor rázendít a megérzik rajtad a feszültséget mantrára - volt már ember, aki ettől nyugodtabb és lazább lett, vagy csak én érzem ezt egy kibaszott hibáztatásnak, ami csak és kizárólag arra jó, hogy még nagyobb rakás szarnak érezd magad tőle? Talán meglepő, de kevésbé feszültek nem elhatározásból leszünk egy ilyen helyzetben, hanem attól, ha elmehetünk két hétre bámulni ki a fejünkből egy eldugott új-zélandi tengerpartra, ahol max néhány birka szól hozzánk, de egyik se mondja azt még véletlenül se, hogy anyaaaaaa.

Annyira frusztrál ez az egész, hogy nem tudok megoldást találni, nem tudom jól, kizárólag csak szarul vagy még szarabbul kezelni ezeket a helyzeteket, hogy most legszívesebben összepakolnék, és elköltöznék, kérem adják vissza a régi életem, én ki akarok szállni.

* Vagy honnan a tökömből jött a Superman, nem fogok most utánanézni. (Meg ne írd, nem érdekel.)

** Igen, természetesen megpróbáltam azért.

Engem is utolért a jelenség, amit eddig csak amerikai karácsonyi vígjátékokban láttam: a kétségbeesett hajsza egy  bizonyos karácsonyi ajándék után, amit a ded oly hőn áhít. A szóban forgó tárgy egy Chuggington mozdony, motorizált, és nem Wilson, mert az már van. Azt hittem, karácsony előtt két héttel bőven ráérek az ilyesmire*, aztán amikor anyám elpanaszolta, hogy a játékboltban már nem kapott chuggingtont, rosszat sejtve elkezdtem utánajárni a dolognak. Iszonyodva láttam, hogy az összes netes játékbolt minden szóba jöhető chuggington vonata mellett az elfogyott/nincs készleten jelzés van. Végül a szomszéd város játékáruházából hoztam el az utolsó példányt (Brúnó) úgy, hogy telefonon lefoglaltam, és másnap nyitáskor már ott toporogtam, nehogy egy még kétségbeesettebb szülő ráígérjen az egyébként is borsos árra, és elvigye az orrom elől. És valójában még örülhetek is, hogy a lányomat a vonatok, a Repcsik meg a Verdák érdeklik, így nem kell csillámpónikra meg lotyóbarbikra költenem vagyonokat, sem beengedni őket a házamba. Sokkal jobb ez így.**

Sokat tanultam az elmúlt két napban az életről.

* Persze, mondhatnánk, hogy örüljön a büdös kölök annak, amit kap, máshol bezzeg háború van, de speciel én sem örülök bárminek, másrészt úgysem érti meg, hogy máshol milyen, harmadrészt hónapok óta hallgatom, mit szeretne karácsonyra, magamra vessek, amiért nem léptem időben.

** Nem tudom nem észrevenni a lány ovitársak szüleinek a szemében a sóvárgást, amikor mi vonatot viszünk az oviba, ők meg ilyen rózsaszín biszbaszokat.

Ijesztő mértékben gyarapszik a macskák száma a házban. Erről persze részben én tehetek, mert amikor egy jó hónapja elmentünk a helyi állatmenhely kutyasimogatással egybekötött nyílt napjára, ráleltem egy fél öklömnyi, gyönyörű szürke, sovány kis jószágra, és persze haza is vittük, a kis magányos árvát. A kis magányos árva annyit zabál, mint egy felnőtt macska, és olyan hangja van, amivel vallatni lehet, mint élességét, mint erejét tekintve, plusz nem ismeri a felugrok a gazdi térdére mozdulatot, csak a kimeresztem mind a 18 karmom, és felkúszok a gazdi lábán a térdéig, hogy ott elégedetten elheverjek megoldást, így mindkét lábam egy merő karomnyom, vér, seb és rettenet. Neve, az még mindig nincs, egyre valószínűbb, hogy amikor 18 éves korában, csipás szemű, szőrevesztett, koszlott vén kandúrként a sírba száll, a fejfáján annyi fog állni: Kiscica.

Aztán az utcában lakó öreg sziámi, bizonyos Alfréd, egy hete tanyát ütött a küszöbünkön, és nem volt hajlandó elmozdulni. Eddig is naponta járt hozzánk enni a kinti macskatálból, de most határozottan be is akart jönni, valahányszor nyílt az ajtó. Végül megsajnáltuk, ahogy ott kuporog a sötétben, és nézi az ónos esőt, és beengedtük. Be is jött, a maga udvarias modorában felette az összes macskakaját, majd szerényen meghúzódott a lábtörlőn. Éjszakára azért felkecmergett egy párnázott székre, ma pedig már a lányom ágyából bámult vissza rám, a maga udvarias modorában. Javára szóljon, hogy idebent nem hepciáskodik Lászlóval, pedig az udvaron mindig gyepálják egymást. Hiába: tél van, hideg van, a macska pedig nem hülye állat.

És azt a viccet ismeritek, amikor az egyszeri halandó két kisgyerekkel megy reggel nyolcra ügyet intézni az okmányirodába? Ahol pont akkor elromlik a terminál, nem lehet kártyával fizetni, ezért el kell mennie még a postára is befizetni a csekket, azzal pedig visszaballagni az okmányirodába, miközben a nagyobbik gyerek rájön, hogy neki kakilnia kell? Én ismerem.

Én nem vasalok. Azaz, de, kábé negyedévente egyszer tíz percet, ha valami hacacáré miatt muszáj az ing, a szép ruha. Egyébként úgy vásárolok ruhát, hogy ne kelljen vasalni, teregetni meg ügyesen tudok. A gyerekeim tiszták, rendesek, a ruhájuk nem úgy fest, mint ami két hétig hevert a lavór alján összegyűrve, ránk ugyanez érvényes. Szóval, részemről ennyi lenne a dolog, de az anyám, az nem nyugszik bele ebbe.

Mert vasalni KELL. Miért? Csak. Mert az úgy szép. Mert úgy szokás. Igazából soha még logikus választ erre a kérdésemre nem kaptam tőle (a szokást leszarom, a szépséget meg nem látom a dologban). Évtizedek óta minden vasárnap délutánját a vasalódeszka felett tölti, mindent a világon kivasal, a pólóktól a farmeren át a konyharuhákig. Ennek a szörnyű mániájának köszönhetően kamaszkorom számos vasárnapjának sok-sok óráját töltöttem én is a vasalódeszka fölött, kényszerből. Azóta azonban egyet sem. És ha rajtam múlik, a halálomig nem is fogok. Őszintén mondom, hogy a konyharuhák vasalásánál azt is értelmesebb tevékenységnek tartom, ha vödörrel vizet hordok a Dunába.

Amikor pár hónapja anyám megint rázendített a miért nem vasalsz mantrára, eléggé ingerülten közöltem vele, hogy nem vasalok, pont, és többé nem akarok erről a témáról egyetlen szót sem ejteni. Láttam rajta, hogy megbántódott, de azóta nem került szóba a dolog. Már azt hittem, lekerült ez a lemez. Ó, én naiv, ó, én balga!

Mert tegnap délután, miközben gyanútlanul olvasgattam valami magazint náluk, minden előzmény nélkül* közölte, hogy most, hogy a nagy az ovit, a kicsi a bölcsit kezdi, muszáj lesz vasalnom. Aztán miért lenne muszáj? kérdeztem én nyugodtan, de a pumpa azonnal elindult bennem felfelé.

A válasz: mert meg fogják őket szólni.

És mégis kik? A többi kiscsoportos? Te, láttad az XY-t, mekkora ránc van már a Bob mesteres pólója hátulján, az anyja biztos nem vasal, de gáz!

Közöltem, hogy a gyerekek ezt leszarják, azt pedig, hogy a Mancika anyukája mit gondol, én szarom le, de nagyon magasról. Csakhogy az nem úgy van, tudtam meg. Mert ki fogják őket gúnyolni!

Ám csak ez után következett a legfőbb sérelem: hogy én nem vasalom az ágyneműket sem! Ez ám a skandallum! Ezt már végképp nem tudom hova tenni, jegyeztem meg nyájasan, tekintve, hogy az ágyneműnket rajtunk kívül senki sem látja, nekünk pedig pont megfelel így. Erre bepróbálkozott azzal, hogy a vasalt ágynemű kényelmesebb!  Mondom, nekem nem. Aludtam ilyenben is, olyanban is, tutegál. Ha másnak úgy kényelmesebb, vasalja nyugodtan, váljék egészségére.

De itt már majd eldurrant az agyam. Hogy közel negyvenévesen magyarázkodnom kelljen az anyámnak, hogy mit miért, és miért úgy csinálok? Hogy képtelenség megértetni vele, hogy ez az én dolgom, és a világnak, benne neki, ehhez semmi köze nincsen? Hogy tényleg nem érti, nem érzi, hogy micsoda csapda az, ha folyton azt tartjuk szem előtt, mások mit szólnak ahhoz, amit teszünk vagy nem teszünk? Ha foglalkozunk a megszóló, gúnyolódó, pletykálkodó és ítélkező idegenekkel? Hogy itt van ő, egy több diplomás, értelmes nő, aki egyre inkább úgy viselkedik, mint a Konzervatív Háziasszonyok Baráti Körének oszlopos tagja, és úgy beszél, mint a Lányok, asszonyok 1917-ben? Megszólnak! Úristen! Úristen! Nem jutottam szóhoz, komolyan, hogy ezt, és a saját anyámtól. Jó hogy nem azt mondta: szájára vesz a falu. Kössél lányom kendőt, asszony vagy már, úgy illik.** Jesszus.

Persze, a magyarázat az egészre pofonegyszerű. Ha belátná, hogy vasalás nélkül is remekül lehet élni, azt is be kellene látnia, hogy teljesen feleslegesen pazarolt éveket az életéből erre a tevékenységre. És hogy rajta kívül senkit a világon nem érdekelt, vasalt-e a konyharuha, csak maga miatt vasalta azokat a szarokat, meg vasaltam én, meg az apám.

Abba már persze fájdalmasabb belegondolni, miért akar engem egy olyan élet és gondolkodásmód felé terelgetni, ahol nem az számít, hogy én hogy érzem magam jól az én életemben, hogy én mit szeretek, mit tartok fontosnak vagy lényegtelennek, hanem az, hogy mit fognak gondolni olyan emberek, akikkel a viszonyom kimerül annyiban, hogy biccentünk egymásnak az óvoda kapujában.

* Bár a nyakamat tenném rá, hogy magában már régóta csak az alkalmat kereste, mikor hozhatná elő ismét a témát.

** És meg ne lássam rajtad többet azokat a halálfejes pólókat, tehette volna még hozzá.

Amióta a gyerekek megvannak, két kiadónak dolgozom kizárólag (nem elhatározásból, sajnos így alakult, a munkakapcsolatok rettentően megsínylik, ha jön a gólya, gondolom, ez nem egy korszakalkotó felfedezés). Ma jött a levél, miszerint mindketten lehúzzák a rolót, a tegnap leadott munka volt az utolsó, köszönjük.* A férfi a háznál évek óta munkanélküli**, persze dolgozik, de ez esetleges, nincs havi minimum sem, tervezni lehetetlen, a holnap eddig is bizonytalan volt, merthogy én is szabadúszó vagyok, és bár eddig alig akadt olyan hónap, hogy ne kerestem volna pénzt, sosem tudtuk, mi lesz pár hét múlva. Ha idiótán optimista lenék, azt mondanám, most legalább tudjuk: éhen fogunk dögleni.

Végigtekintve ezen a szeptemberen, rettegve várom a hátralévő napok történéseit, melyek az előzmények alapján a következők lehetnek:

mind rákosok leszünk,

anyám és apám egyszerre meghal egy autóbalesetben,

az egész bolygót elpusztítja egy meteor,

zombiapokalipszis.

* Külföldi kiadóláncok, egymással valahogy összefonódva, ezt a részt annyira nem ismerem, más országokban is leépítenek.

**Hol van az a kurva sok ezer ember, aki állítólag munkát kapott az elmúlt hónapokban, években? A 4,1 millió adófizető?

Pénteken vittem volna a nagyot orvoshoz az egészséges papír miatt, nyilvén péntek reggel úgy ébredt, hogy a bal szeme fel volt dagadva. Láttam már ilyet, kezdődő kötőhártya-gyulladás, csapó 50. Akkor már nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Merthogy hétfőn vihettem volna végre oviba, nyilván előtte két nappal be bebasznia valaminek (tudom, történhetett volna aznap reggel is). Ismerve az orvosunkat, aki minden köhintésre két hétre kiírja a gyerekeket,* úgy döntöttem, nem viszem el a dokihoz, inkább elővettem a kincsként őrzött, bontatlan szemcseppet, amit legutóbb írt fel neki, de végül elég volt az előző üveg. És voalá, vasárnapra minden rendben volt, egy meccset legalább megnyertem, jó érzés ez, mert az utóbbi hetekben kurvára vesztésre álltam az élettel szemben. De a revans nem késett, mert a szombati, várva várt szabadnapom, amikor anyámék elvitték volna mindkét gyereket, kútba esett, mert anyám lesántult. Közben hazajött a férfi a háznál, volt öröm, német csoki rengeteg,** tisztára retró fíling, így jött haza apám mindig Németből, alig vártuk a békás gumicukrot meg a háromdecis dobozos kólát. Csak ő nem húzott vissza két nap után.

Majd hétfő reggel egy bő órát töltöttem a makkegészséges nagyobbikkal egy halom taknyos, tüsszögő, köhögő, betegen hörgő gyerek között, hogy megkapjuk a papírt: egészséges, közösségbe mehet. Csak én nem látom a módszer egészségvédő hatását bárkire nézve, vagy tényleg nincs neki?

* Igazából nem értem ezt a parát például a taknyosság miatt. 3-4 éves korig minden gyereknek egyfolytában lóg a taknya ősztől tavaszig, ha nincsenek rosszul, nem lázasak, tudnak enni, játszani stb., nem fasz mindegy, hol vannak? Mi értelme ennek, hogy 3 nap bölcsi/ovi, két hét otthon, aztán elölről az egész verkli, mert lásd fenn.

** Tisztában vagyok vele, hogy már nálunk is minden sarkon kapható Milka meg Ritter Sport, csak ott harmadannyiba kerül.