marsbéli krónikák

... hogy a szomszéd squash-ütőjét is elhagytam tegnap, amit valami hatvan rongyért vesztegetnek a boltban, de ő szerencsére be tudja szerezni a feléért. Magamon kívül mindenkinek remek karácsonyt tudok rittyenteni.

Múlt hét szombaton kutyasétáltatás közben találtunk egy macskát. Olyan állapotban volt már, hogy arra se reagált, amikor a szetter odament hozzá. A jobb füle mögött óriási, krátermély seb, fél füle hiányzott, hús már egyáltalán nem volt rajta, tényleg alig élt. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy belecsavarjuk egy pulóverbe, és hazavigyük, majd állatorvoshoz szállítsuk. Aki szerencsére ismerős, így nekünk csak 8 rugó volt az azonnali ellátás, de vigyük vissza hétfőn. Ha él. Hétfőn még élt, így visszavittük, ott is fogták, délután tessék érte jönni. Mikor a doktornő elém tolta a számlát, és kezdett magyarázkodni, hogy igyekeztek nekünk lefaragni a végösszegből, nem számoltak fel ezt meg azt, már rosszat sejtettem. 27 ezer forint, végül ennyit pengettem ki a kis nyomoroncra, plusz a szombati 8, szóval este boldog karácsonyt kívántunk egymásnak a macska felett, mást már idén nem kapunk. A gyerekek ajándéka szerencsére már megvan. Eljátszottunk a gondolattal, hogy a világ legdrágább bélyege után Mauritiusnak nevezzük el a jószágot, de végül a nem kevésbé híres Maurizio di Mauro mesterdalnokra esett a választás, így lett még egy fiúnevű lánymacskánk. Az első néhány napban csak feküdt meg evett. A férfi a háznál átlag tízpercenként ellenőrzi, hogy hízott-e már valamicskét. Ehhez szakértő módon végigtapogatja a macskát a gerince mentén, majd megállapítja, hogy amióta itt van, szerinte legalább negyven dekát hízott. Ezt nem zárhatjuk ki, mert az állat óránként eszik, pisilni viszont a szőnyegre jár, nem sok hála szorult belé. Bár valójában de, mert nagyon kedves velünk, és nevetséges, brekegésre emlékeztető hangja van. A rettentő sebe miatt gallérban kell még járnia, nehogy szétkaparja, így most ideje java részén a kanapén kuporog, mint egy sértődött gramofon, viszont ha ráhajol a gallérjával az etetőtálra, a többi macskának esélye sincs odaférni. Mindennek van előnye, ahogy mondani szokás.

Ha ezek után az derül ki a kenetből, amit a füléből vettek, hogy rákos, menten agyoncsapom.

Merkelen kívül van valaki, aki meg van döbbenve? Fogjuk meg egymás kezét, alkossunk Guinness-rekorder élőláncot a béke és a tolerancia jegyében, utasítsunk el minden erőszakot, fogadjunk be válogatás nélkül mindenkit, és ugassuk le, akinek esetleg nem tetszik, hogy lassan több muszlim szomszédja van Európa közepén, mint ahány nem.* Eddig is kurvára bevált, ezután is be fog. Főleg, ha lehajtott fejjel és becsukott szemmel mantrázzuk az elbaszott hippi ideológiát.** Úgy nem vakít el a valóság nevű fasiszta propaganda. 

* Engem zavarna, igen. Mert idegenek, mert nem hordozzák az otthon szagát, ami a biztonságot jelenti mindenki számára. Nem az zavarna, ha beköltözne az utcába egy nigériai/muszlim/eszkimó/akármi család, hanem ha azt látnám, hogy lassan az egész utcában csak ők laknak, és felbomlik az identitásom alapját jelentő közeg, és átveszi a helyét valami teljesen más, ami számomra idegen, és még nekem kellene ehhez jó képet vágnom, holott éppen elveszítem a biztos alapokat a lábam alól. Én Mari néni és Józsi bácsi között akarok élni, mert Mari nénik és Józsi bácsik között nőttem fel, ők adják a gyökereimet, velük közös a nyelvem, alapvetően fedik egymást a kulturális hiedelmeink, ezer szál kapcsol minket egymáshoz, még ha egyébként Mari néni egy álszent pletykás vénasszony is a mindennapokban, Józsi bácsi meg egy alkesz. 

** A multikulti egy átverés. Legfeljebb az egyetemi koleszokban működik. Az ember, mint minden állat, abban bízik, amit ismer, ott érzi magát biztonságban, ahol kevés az ismeretlen és kiszámíthatatlan tényező, márpedig egy teljesen más vallási-kulturális közegből érkező ember totális idegen, semmi sincs meg az egy csapatba tartozunk érzésből vele kapcsolatban. Erőltetni az elfogadást, a megismerést meg a többit pedig kábé olyan, mint amikor a hároméves Mancikát noszogatják, hogy de adj már egy puszit a vendégségbe érkező Pistikének, nem harap, pedig a Mancika kurvára nem akar puszit adni, nem akar közel kerülni, és még ő lesz lebaszva, holott ő az, akinek betolakodnak a világába. Lehet, hogy a maga tempójában és módján idővel akár össze is haverkodna Pistikével, de ha Pistike belépésekor ráparancsolunk, hogy adjál puszit és legyetek barátok, na az kurvára nem fog működni.

Ha semmire sem emlékszik, annak az az oka, hogy a Baljós Árnyak és az összes többi SW film egy feledhető, felületes szar.* És lehet ám, hogy nem is várja a fél világ, csak elhitetik a fél világgal, hogy valójában mennyire várja. Ezt hívják marketingnek.

* Tudom, ne szóljak semmit, mert én meg a Kidobóst imádom.

Fél percre engedtem oda apámat felügyelet nélkül a gépemhez, hogy megnézzen valamit. Miután elmentek, és visszaültem a melóba, lesújtva állapítottam meg, hogy az egész napi munkámat törölte. Hogyan, hogyan?! Persze én vagyok a fasz, tudhatnám, mekkora analfabéta ezekhez a dolgokhoz, mindent gondosan el kellett volna zárnom előle. Az egyetem végén sikeresen törölte a szakfordítós államvizsgához kellő fordításomat, két nappal a leadás előtt. Ez több mint tíz éve történt, de nem sok fejlődés történt nála azóta, úgy látom. Nem is dolgozok ma már, úgy döntöttem.

Kiderült, hogy rajtunk kívül mindenki remekül ért az ír szetterekhez. Aki csak hazahozza/séta közben találkozunk vele, elmondja, hogy: a szetterek makacsok. A szetterek rosszak. Nekem is volt, nevelhetetlen volt. A szetterek aranyosak, de önfejűek. Amúgy tényleg ilyen. Amikor tegnap eltűnt séta közben, negyven méterre volt tőlem a susnyásban, miközben ordítottam utána, és nagy ívben leszart, csak akkor jött oda, amikor észrevette, hogy észrevettem, és a pofájára volt írva, hogy bassza meg, picsába, lebuktam. Szóval ma beiratkoztam a szetterrel iskolába. Mert amúgy okos kutya az, ma például elsőre megértette, hogy azt akarom, hogy hozza közelebb a labdáját. Ja, persze, mert labdázni szeret. Hónap végén kezdünk elvileg, hát nagyon kíváncsi vagyok.

Egyszerűen elviselhetetlen egy szörnyeteg lett. Képzeljük el, hogy álló nap, reggeltől estig, soha semmit nem hajlandó egyértelműen eldönteni. Kérsz kiflit? Igen. Odanyújtom, erre elfordul, a fejét rázza, nem, nem, mondja határozottan. Elteszem a kiflit, azonnal ordít utána. Eljátsszuk még kétszer. Próbálom türelmesen és lassan az értésére adni, hogy ne baszakodjon velem, még egyszer utoljára megkérdem, mit szeretne, több variálás nincs, az lesz, amit mond. Persze akkor már tudom, hogy tökmindegy, mit mond, üvöltés lesz, mert azonnal meg fogja másítani a véleményét, amint úgy cselekszem, ahogy egy másodperccel korábban mondta, én viszont nem hagyom magam tovább rángatni. És most képzeljük el, hogy mindennel ez megy: a kiflivel, a bármilyen kajával, az ivással, az öltözéssel, a játékokkal, a mesékkel, mindennel. Délután már ordítok, ő bőg, de nem adja fel. És nem használ, hogy kitartok egy döntés mellett, nem tanul, nem okul, a következő tárgy, esemény, történés apropóján kezdődik az egész elölről. Még egy hetet adok magunknak, aztán felteszem a gyereket a vaterára.

Évek óta sokszor el-eljátszottam a gondolattal, hogy meg kéne tanulni kötni meg horgolni, meg varrni. Most nem azért, de én kurva jókat tudnék csinálni, ötletem van dögivel. Mostanra jutottam el oda, hogy kilett a tököm a kínálattal kardigán és pulóver téren: lehet kapni vastag, mocsárszínű fonalból kötött nyanyaszarokat, hogy szinte érzed áradni belőlük az öregség szagát, meg pasztellszínű, megkeseredett SZMK-anyuka kiskardigánt.* Szóval megkértem az anyósom, tanítson meg kötni. És most gyakorolok. A Nagy lelkes, várja nagyon a chuggingtonos pulóvert, amit botor módon beígértem neki, bár azóta már igyekszem adagolni, hogy mire anya eljut erre a szintre, őt már nem nagyon fogja izgatni a Chuggington, mert lesz vagy húszéves. Én meg kihúzom azt a néhány telet pólóban.

* Igen, vannak még csodaszép dizájnerdarabok itt-ott, de én nem szeretnék sok tízezret fizetni egy kardigánért.

Amióta gyerekeim vannak, minden jó koncertről pontosan egy nappal később értesülök, természetesen most is lemaradtam a Bad Religion pesti fellépéséről, de a méltató cikk hatására ismét elővettem ezt, és most folyvást ez megy, és én ismét 18 vagyok, geci meleg nyár van, és reggeltől estig ezt hallgatom, istenem, where did the years go?

Egy hete még tombolt a kánikula, minden nap a folyó mellett próbáltunk túlélni, aminek vize azonban, hallgasson bár a folyó a Duna névre, olyan húgymeleg volt már, mint a Velencei-tónak gúnyolt kacsaúsztatóé, de tudom, ne válogassak, ha még mindig a nyolcban laknánk, a legközelebbi medence a Köztársaság téri metrómegálló teteje lenne. Arra azonban nem számítottam, hogy az enyhülésért elmondott fohászaim pont ott és pont akkor hallgattatnak meg, amikor mi, azaz három felnőtt ember, plusz hét gyerek, ebből négy darab egyéves (két ikerpár, biztos vonzom őket) strandolni óhajt a Homoksziget névre hallgató zátonyon. A vihar nem tartott tovább húsz percnél, de ordenáré buli volt. Próbált már valaki ikerbabakocsit tolni harminc centis homokban, zuhogó esőben, orkánerejű szélben? Aztán keresztül az erdőn, keskeny ösvényen, gyökerek között, majd egy kiszáradt folyómederben folytatva a maratont? Mondjuk az egyik anyuka fel is adta, megfordult inkább, és hátrafelé próbált futni, rák módjára vontatva az üvöltő gyerekeivel megrakott járművet. A Nagy a menet élén szaporázta, papucsban, de legalább pucéron, mert a kedves édesanyja elfelejtett ruhát vinni neki, a vízibugyi meg ki tudja, hol volt akkorra, de hát úgyis szarrá ázott volna rajta minden, szóval faszmindegy. Én hátul próbáltam gyorsabb mozgásra bírni a Kicsit, de közben annyira röhögtem a babakocsi-vonszoláson, komolyan, rém jól szórakoztam, amellett persze anyáztam is, hogy a picsáért nem bírta ki még egy óráig, és persze amilyen peches vagyok, a pár kilométerrel arrébb lévő kertünk fölött már biztos nem esett, locsolhatok ma is.

Aztán valahogy mindenki eljutott a kocsijáig, addigra merő csatak, sár, víz és falevél volt, aki csak mozgott. Félig vakon próbáltam a gyerekeket bekötni az ülésbe, mert annyira ömlött az eső, hogy patakként folyt végig a fejemen, bele a szemembe, egyenest, és közben azon gondolkodtam, miként távolítom el a cirka fél kilónyi tocsogó homokot a papucsomból, hogy haza tudjak vezetni*, amikor a szintén merő sár, víz és falevél Kicsi felnézett rám, és bizakodó hangon megkérdezte:

- Fagylaltozóba?

* Mezítláb nem tudok vezetni.