marsbéli krónikák

Mit zaklat ez meg? Öt napja véglegesítettük a szakítást, és már találkozni akar velem. Minek? Élőben is elmondani, amiket irogat? Élőben is szarul érezni magam, hogy nem mondhatom ki a dolgokat? Egyszer a következő párbeszéd hangzott el köztem és egy ex között: Ex: Szeretlek. Én: Én viszont nem. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt ez az őszinte válasz, de olyan szinten összeomlott, hogy azt hittem, a föld alá süllyedek szégyenemben. Végül is hogy jövök én ahhoz, hogy így megbántsak valakit? Akit ráadásul szerettem a magam módján, csak nem úgy. A mai napig szégyenkezem, ha eszembe jut, hát ezért nem akarok senkivel őszintén beszélgetni ilyesmiről. Senki nem akarja kimondva hallani, hogy ő már nem fontos a másiknak, és valójában kurvára nem hiányzik neki. Ugyanakkor ahhoz sincs kedvem, hogy úgy tegyek, mintha örülnék neki. Időt és nyugalmat követelek! Miért nem tudnak erre ráérezni az emberek? Addig hergel, amíg odamondok. Persze úgyis én fogom végül röstellni magam. Előnyben van, az én szar kék szemeimmel nem lehet egy félig halálra kínzott spánielkölyök esdeklő tekintetével nézni. Utálom a barnaszeműek kis játékait.

És persze mindenki sajnál a melóhelyen, mert azt hazudtam, hogy elrontottam a gyomrom, és egész éjjel hánytam, közben ganyé részegen randalíroztam a Chachacha-ban. És éppen most aludtam el a budin szarás közben. Ilyen utoljára 5 éve történt. Akkor tökrészeg voltam. És láss csodát: se akkor, se most nem borultam le! Az élet apró örömei. Húslevest ide, de izibe!

Mindjárt elájulok. Minek iszok, ha nem bírom? Javaslatok rettenetes másnaposság gyógyítására?

Ó, Istenem, nem akarok még egyszer üres ágyban aludni! (A macskák nem számítanak ebből a szempontból.) Vígasztalan és nyomorult látvány egy félig tele franciaágy, és az egyik fele mindig hideg, szóval nem olyan jó ám benne hemperegni.

Ma eszembe jutott életem nagy szerelme. Pontosabban csak az lehetett volna, ha nem vagyok pont olyan balfasz, amilyen. Felcihelődtem a vonatra, szokás szerint bepocoltam a büfékocsiba. Indulás után odalépett egy pasi, aki megkérdezte, leülhet-e. Igazából fel sem néztem az újságból, úgy mondtam, hogy igen. Darab ideje ültünk, mikor szemem sarkából érzékeltem (vagy csak női megérzés volt), hogy állandóan rámnéz, keresi a kontaktust meg ilyenek. Felpillantottam és belefutottam a leggyönyörűbb mosolyba, amit életemben láttam pasi arcán (azóta se). Végtelenül kedves, barátságos, kicsit félénk, de mégis határozottnak tűnő stb. Komolyan mondom, még a lélegzetem is elállt. Erre a sokkra természetesen csak egyféleképpen reagálhattam: anélkül, hogy visszamosolyogtam volna, határozottan visszamerültem a Kutyarevü című folyóiratba, de senki ne kérdezze, miről szólt. Egyetlen egyszer sem (!) néztem fel többet az út során! Szegény még kereste a tekintetemet (éreztem), de hál' istennek engem nem olyan fából faragtak. Hihetetlen akaraterőről tanúbizonyságot téve már éppen megint ránéztem volna (kb. másfél órával később), mikor megjelent egy ismerőse, aki többet le sem kopott. Az út hátralévő részében egy dologra tudtam gondolni: bazd meg, bazd meg, bazd meg. Mikor megérkeztünk, úgy szálltam le, hogy rá sem néztem (meglepő, mi?). Néha magam is elcsodálkozom, milyen erős nő vagyok. Nagy kár, hogy csak a káromra tudom érvényesíteni az erőmet.

"Mondatok, melyekért golyó járna" első rész: "Lételemem a közvetlenség..."

Hajjaj. Azt hiszem most le fognak baltázni...

Na persze azért azt megígértem, hogy segítek rendbe rakni a kertjét most, hogy itt a jó idő. Egy másik exnek segítettem a házát vakolni. Kész röhej.

Hát ezen is túlvagyunk. Azon a bizonyos alkalmon, amit "Az utolsó éjszaka joga" diktál. Mindenesetre nagyon jó volt, mindent megbeszéltünk, meg jót és igen alaposat szexeltünk, halál baráti volt, nyoma sem volt benne az elmúlás miatti sajgó érzéseknek (legalábbis részemről). Gyanítom, fordítva nem egészen ez volt a helyzet, mert reggel még visszafordult az ajtóból, és érezhető szorongással megkérdezte, hogy akkor most...? Hiába, a remény hal meg utoljára. Még jó, hogy a fekete pongyolámhoz színben is illő - lásd elegáns fekete-fehér - macskát tartottam a karomban (aki többek szerint nagyon jól áll nekem és ellentétben a vörös-tarkával, halál arisztokratikusan tud viselkedni), akiből sugárzik az elegancia és a könnyedség, így jobban össze tudtam szedni magam a makogás nélkül kimondandók kimondásához. Azt válaszoltam tehát, hogy vége. Még néztünk utána egy darabig elegánsan, a macska meg én, de fájdalom már rég nem volt bennem.

Rájöttem, mi zavar engem a tavaszban: hiába élvezem a meleget, a langy szellőt stb., folyamatos hiányérzet kínoz, mintha valami/valaki még kellene, hogy tényleg jól érezzem magam. Az a furcsa az egészben, hogy soha nem volt tavaszhoz köthető nagy szerelem az életemben (egyáltalán: nagy szerelem + én - ugyan kérem!), mégis szomorúságot és nosztalgiát érzek egy sosem volt hímnemű után, és ez kikészít. Ahelyett, hogy maradéktalanul örülnék és reménykednék, nem: én megtalálom a módját, hogyan csesszem el. Belegondolva, világéletemben megvolt bennem ez a furcsa érzés a jó idő beálltával. Már akkor is, mikor még a szórakozás csúcsát az esti tollasozás jelentette nagyanyámék háza előtt, a férfi szó jelentését pedig nem is ismertem. Csak azt nem tudom, mihez fogok kezdeni, mikor meglesz az áhított hímnemű, én pedig még mindig kínzó hiányérzettel szembesülök tavasszal. Igen, igen! Szeretnék ott tartani, hogy ez legyen a problémám!