marsbéli krónikák

Azt hittem, ha gyerekem lesz, sokkal toleránsabb leszek mások gyerekeivel szemben. Ez részben így is lett, bár inkább a szülőkkel lettem megengedőbb, ma már viszonylag ritkán gondolom azt, hogy na, ez se tudja megnevelni a büdös kölykét. De amiért a mai napig pofozkodni tudnék (gyereket, szülőt egyaránt), amikor a sokéves kölyök benne áll a bevásárlókocsiban a mocskos cipőjével. Abba mások a kaját pakolják, még ha be is van csomagolva, hahó! Nehogy már egy hat-nyolc éves gyerek ne legyen képes fél órát megállni a lábán. Tahó bugrisok.*

* Tudom, miért nem szólok nekik? Mert amikor ránézek az iq-bajnok anyja/apja fejére, a tekintetéből áradó végtelen sötétség olyannyira elkedvetlenít, hogy inkább csak legyintek. Ki vagyok én, hogy sikerrel szálljak szembe a ValóVilág okozta agysejtpuszítás irreverzíbilis következményeivel? Olyat pedig még nem láttam, hogy ne a fehér szemét gyereke ugráljon a kocsikban, bár biztos van ilyen is, de én azért reménykedem benne, hogy bizonyos értelmi szint fölött az emberek nem engednek meg ilyet a kölyküknek.

Az a durva, hogy én '76-ban születtem, mégis a Kacsameséket néztem, amikor bejelentették Antall József halálát.

Mivel az ideális albérlőnk december elején szólt, hogy év végén elköltözik, nekiláttunk albérlőt keresni. Nem akarván berohangászni lakást mutogatni minden másnap, megbíztunk egy ingatlanost, ahogy tettük azt a múltkor is. Hétfőn hív a srác, hogy egy fickó kivenné a lakást, már a héten költözni is akar, van munkáltatóija, kaució, lakbér, nem cigány, nem arab,* minden stimmel. De még kedden nyélbe kellene ütni az üzletet, mert ő elutazik szerdán öt napra.

Semmi gond, minden program átszervez, gyerek anyósnak lepasszol, határidős sürgős munka félretol, EKG lemond (végül is csak két hetet kell várni az új időpontra), mindent  az albérlőért. Idejében bementünk, hogy le tudjuk bontani a galériát, mert az a bérlőnek nem kell. Negyed hétre volt megbeszélve a randi az ingatlanirodában, ötkor hív az ingatlanos srác, hogy telefonált a fickó, jött egy vonat, azt le kell rakodni (darus az istenadta), késni fog, nem tudja, mennyit. Semmi gond, van ilyen, gondolta  a naiv ügyfél, azaz én. Fél hétkor, az iroda felé menet ért a következő telefon, miszerint elhúzódik a lerakodás, nyolc előtt nem ér be a fickó Csepelről, de lehet fél kilenc is. Rövid anyázás után új stratégiai terv születik. A férfi a háznál hazavisz engem meg a galériát vidékre, én a másik kocsival elindulok visszafelé, ő elhozza a gyereket anyóstól, vacsora, fektetés az ő reszortja lesz ma.

Nyolcra értem vissza. Fél tízig ültünk az irodában, a kliensre várva, aki végül már fel sem vette a telefonját. Őszintén, tiszta szívemből remélem, hogy még idén rádől a saját daruja, és kínok között döglik meg.

Akármennyit gondolkodom rajta, nem és nem megy a fejembe ez a mentalitás. Egy felnőtt férfi, aki olyan pitiáner konfrontálódásra sem képes, hogy annyit mondjon (telefonba! nem ám szemtől szembe, mint az igazi kemény köcsögök!), bocs, srácok, közbejött ez a meló, muszáj megcsinálnom, nincs helyettem más, toljuk el a találkozót. Vagy hogy meggondoltam magam, eridjetek haza tévét nézni. Mi a fasztól fél? Hogy meghúzzuk a haját? És ez, bazmeg, ez egy darut kezelhet. Ezért tart itt ez az ország.

*Pont leszarom, ha nem vagyok píszí, én nem kockáztatok.

Mondanom sem kell, hogy a tegnapi terhesgondozós nő ki sem nyitotta a terheskönyvet, úgy írta meg a beutalókat. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mire nem egészen másfél óra múlva hazaértem, a lakás feldúlva, a fiókok kirángatva, a dobozok kiborítva, laptop miegymás eltulajdonítva, röviden: kiraboltak minket, mint a szar. Karácsony előtt három nappal. Amikor beléptem az ajtón, még konkrétan ott lengett a cigifüst az előszobában*, azaz nyilván akkor léptek ki az ablakon, amikor én megálltam a ház előtt. A három, összesen talán negyven éves járőr kicsit tétován körbenézett,** írogatott valamit, majd mondták, hogy a helyszínelő kollégák fél-egy óra múlva jönnek, addig ne nyúljak semmihez. Ez volt fél tízkor. A helyszínelő kollégák valamivel öt előtt futottak be, rendkívüli haláleset miatt. Nem lepődnék meg, ha egész Pest megyében ez az egy szerencsétlen technikus lenne állományban. Közben megérkezett anyósom feldúltan, akit a férfi a háznál riasztott, hogy menjen át, mert ő éppen Tatabányán van, és én biztosan ott zokogok kétségbeesve. Akkor mondjuk pont olvastam és kávéztam, de kedves tőlük. Summa summarum, egész nap tétlenségre ítélve gubbasztottam a hideg romokon***, este hat lett, mire elkezdhettem takarítani. Ma a rendőrségen kezdtem, tajtékoztam egy sort a biztosítón, akik megkövetelik, hogy sátoros ünnepeken is kettő napon belül tegyek bejelentést postai úton, de ők egy kibaszott ügyeletest nem tudnak a telefon mellé ültetni hétvégén, letiltattam a mobilnetet, és hasonló karácsonyi hangulatú dolgokat intéztem.

Kedves betörők! Az egyetlen, ami vigasztal, hogy a történtek ellenére biztosan állíthatom, hogy az én életem alapvetően klassz, a tiétek meg szar. És örökre az is marad. És szinte biztosan mindig is az volt. És ez pontosan az, amit a magatokfajta érdemel, bármit károgjanak is a libsi jogvédők az állítólagos megélhetési bűnözésről és a hasonlókról. A végére pedig küldenék nektek egy dalt. Ja, nem tudtok angolul. Hát, én ebben is jobb vagyok nálatok.

*Ezért külön a mocskos kurva anyátokat. Ha már betörtök valahová, legalább viselkedjetek, primitív parasztok.

**Az egyik, amikor benézett a teljesen szétdúlt szobába, megkérdezte, ezt a betörők csinálták-e. Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán higgadtan közöltem, hogy nem, mi így élünk. Normális?

***Mert ugye a széttört ablakhoz se nyúlhattam, amin át bejöttek.

Ma reggel elmentem hát a váci kórházba vérvételre. Az elmentem szó valami olyasmit takar, hogy az ember szépen és egyszerűen elmegy A pontból B-be. Ez nálunk új zajlott, hogy felkeltem háromnegyed hatkor, miután elkészültem, felkeltettem a kölköt, aki aludt volna még vagy két órát, de viszonylag jól vette az akadályt, összeszedelődzködtünk, majd miután lekapartam a szélvédőről a jeget, még sötétben elindultunk Dunakeszire anyóshoz. Amikor megláttam a kibaszott 2-es utat, első gondolatom az volt, hogy szarok az egészre, forduljunk vissza. Végül sikerült alig tíz perc késéssel leparkolni anyósnál, gyerek lead, indul Vác felé, közben iszonyodva néztem a szemközti sávot, amiben Sződligetnél állt a sor vége.* Miután megérkeztem a rendelőhöz, először a portás vezetett félre, utána a vérvételes nő, majd a kartonozóban a stancika sipákolni kezdett, amikor megtudta, hogy most járok itt először, mert akkor rengeteget kell írnia, de végül csak bejutottam a terhesgondozóba, hogy megkapjam a beutalót a vérvételre. Csakhogy nem kaptam meg, mert sajnos otthon felejtettem a terheskönyvemet, anélkül meg hogy képzelem. Próbáltam megtudni, mi olyan fontos a terheskönyv jelenlétében, tekintve, hogy csak múlt héten váltottam ki és kizárólag olyan információ szerepel benne, amit én diktáltam fejből(!) a védőnőnek a kérdéseire, tehát ezt most is megtehetem, ezenkívül a múlt heti testtömegem és vérnyomásom van még benne, de ezeket is meg tudom mondani. Akkor sem lehet. De miért? Nem, és kész, jöjjön vissza holnap.**

A visszafelé út Dunakesziig másfél kibaszott órán át tartott úgy, hogy hála a helyismeretemnek, a környék összes vadcsapását és szurdokját igénybe vettem, hogy minél többet le tudjak vágni a 2-es útból.

Történt mindez azért, hogy elvégeztessek egy, az orvosok többsége által mostanra teljesen túlhaladottnak és fölöslegesnek tartott vizsgálatot. Ha a teljes vérkép- és a vizeletvizsgálatnak nem látnám némi értelmét, legközelebb akkor mennék a váci kórház felé, amikor ötpercesek a fájásaim.

UI: Az előbb megnéztem a terhesség alatt javasolt vizsgálatok és védőnői ellenőrzések listáját. 23 darab van benne! És csodálkoznak, hogy a magyar egészségügy romokban hever.

*Ekkor még nem sejtettem, hogy a visszaútnál már Vác határában lesz a dugó vége.

** Közben anyóssal megfejtettük az okot. Nyilván azt hiszik, nem is vagyok terhes, csak anarchista módon úgy próbálom bomlasztani a magyar egészségügyet, hogy elvégeztetek egy nem terhesek esetében semmilyen eredményt nem adó vizsgálatot, és ezzel anyagilag jól megterhelem az OEP-et. Mondjuk a védőnő sem ellenőrizte, hogy tényleg terhes vagyok-e, csak benyögtem, miért jöttem, ő gratulált, és kitöltötte a könyvet. Szóval attól még, hogy visz valaki terhes könyvet, nem alhattok nyugodtan!

Az ELMŰ-nek volt pofája  december 24.-t írni fizetési határidőnek a számlára. Boldog karácsonyt nektek is, szarháziak!

Mivel Fekete György már nyolcvan éves, ha szerencsénk van, még idén elviszi egy infarktus, és minden megoldódik. Bár valószínűleg mégsem, nyilván akad még elég népnemzeti-keresztény-konzervatív seggnyaló, aki ég a vágytól, hogy befolyása legyen, ha már tehetsége nincs. Bár ennek legalább vicces a haja. Otthon néha titokban biztos Grál-lovagnak öltözik.

Három év és hét hónap után tegnap megvolt az első igazi üvöltözős veszekedésünk.* A kirobbantó ok: egy radiátorra akasztható macskaágy. Erről is a macskák tehetnek.

* Igazából csak én üvöltöttem, a férfi a háznál csak nagyon emelt hangon beszélt, de ez nála felér egy üvöltözéssel.

Azt mondta az új doki pár hete, hogy az afp-re a védőnőtől kell beutalót kérnem a dunakeszi sztk-ba. Elballagtam tegnapelőtt a védőnőhöz lejelentkezni a terhességgel meg a beutaló iránti kérésemmel, aki meglepetten közölte, hogy XY doktor miért nem érti még mindig, hogy ezt a beutalót csak szülész-nőgyógyász adhatja ki, ő nem, ezért menjek el legyek szíves a váci kórház terhesgondozására, ott majd adnak beutalót a dunakeszi sztk-ba. WTF, kérdeztem, ha már egyszer ott vagyok a váci kórházban, nem lehetne ott megcsináltatni az egészet? Nem. Mert területi illetékesség, miegymás. Oké, mondtam. Ezek után kiderült, hogy a vizelet- és vérvizsgálathoz (szintén dunakeszi) viszont a háziorvostól(!) kell beutalót szereznem. Miért, miért? Mi köze a háziorvosnak a terhességemhez, ha van nőgyógyászom és védőnőm? Mondtam, hogy én húsz éve nem jártam háziorvosnál, azt se tudom, kinél kallódik a kartonom, itt senkihez nem vagyok bejelentkezve. Ballagjak át a szomszéd rendelőbe, és intézkedjek. Átballagtam, várakoztam, le lettem cseszve, hogy miért az utolsó pillanatban jövök, ha ilyen sürgős*, de végül a kezemben volt két beutaló. Röpke két óra alatt végeztem mindezzel, hogy hazaérve és felhívva a váci kórház terhesgondozását szembesüljek azzal, hogy az egyetlen dolgom, hogy jövő héten csütörtök reggel nyolckor jelenjek meg náluk, jelentkezzek be afp-re, vérképre meg vizeletre, és mindent megcsinálnak egyben. Beutalók nélkül. Hogyan lehet az, hogy a magyar egészségügy minden egyes szereplője teljesen más információk birtokában van ugyanazon vizsgálatok protokollját illetően?

* Jövő héten kell csináltatni az afp-t, szerintem másfél héttel előtte intézkedni nem az utolsó pillanat, nem fMRI-re próbáltam bejutni, vérvételről van szó, bakker!

Hahaha!