marsbéli krónikák

Csípem az ilyen cikkeket. Mi, Anyák, elfogadjuk, ha bölcsibe adod a gyermeked, mert dolgoznod kell, különben nincs kaja, meg áram a lakásban, de azért tudd, hogy iszonyú, soha fel nem dolgozható traumát okozol ezzel gyermeki lelkének, és minekszülaz ilyen.

Amióta van egy koraszülött gyerekem, arra kellett rájöjjek, hogy a világ tele van koraszülöttekkel, legalábbis körülöttem mindenki családjában, baráti vagy üzleti köreiben van legalább egy koraszülött, aki nagyon picinek és betegnek született, és képzeljem, már ekkora. Itt mutatják, mekkora, és feltűnt, hogy mindenki minimum két méter magasra teszi a kezét. Mostanában azonban kezdek gyanút fogni, hogy ezek a koraszülöttek tényleg mind akkorák mostanra, mert az én koraszülöttem valami rémisztő módon nő és gyarapodik. Fellapoztam a nagyobbik súlygyarapodásáról szóló feljegyzéseket, és döbbenten állapítottam meg, hogy a kicsi mostani súlyát csak valamivel három hónapos kora után érte el, pedig majd egy kilóval nehezebb volt a születésekor az öccsénél.

Szörnyet teremtettem.

Persze ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb stresszt az jelenti, hogy miként hat ez az egész új helyzet a nagyra. Mert hat rá, és nem túl pozitívan. A bölcsibe az utóbbi héten már ebéd után megyek érte, mert odáig fajult az alvással szembeni ellenkezése, hogy lefekvés helyett inkább magától beállt a sarokba csórikám, ezért a gondozónő felvetette, hogy próbáljam meg inkább otthon altatni. Ez valamelyest enyhített e helyzeten, de nem eléggé. Folyamatosan azon rágom magam, hogy nem töltök vele elég időt*, nem vagyok elég türelmes, megértő, túl sokat kiabálok mostanában. És nyilván egy hetek óta kialvatlan zombinál hamarabb szakad el a cérna mindenért, főleg, ha egy dackorszakos rángatja az idegeit, csakhogy nevezett dackorszakos erről nem tud, és nem is tehet. Próbálom ezt észben tartani, de kurva sokszor nem megy. Ha pedig a minden piszlicsáré dolog miatt, kétpercenként újrakezdődő, véget nem érő huzakodás** közben a kicsi is elkezdi a vonyítást, amit én iszonyú rosszul tűrök, baromi gyorsan robbanok, és jön a kiabálás, a büntetés, részéről az üvöltés, káosz az egész, két gyerek ordít, én kiabálok, közben az megy mantraként a fejemben, hogy deszarulcsinálod, neordibáljmár, mostkúrodelakapcsolatotagyerekkel. (Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy sajnos az én szar természetemet örökölte, azaz lobbanékony, türelmetlen, a korosztályos átlagnál is jobban utálja, ha segíteni akarnak neki, plusz makacs, mint egy öszvér, és nagyon akaratos. Mindenki jobban járt volna, ha az én szépségemet és az apja dagonyázó vízibivaly természetét örökli.) Valamelyik este odáig süllyedtem, hogy miután ezredjére szóltam rá valamiért, amit persze ezredjére engedett el a füle mellett, sőt, vigyorgott is, egyszerűen becsaptam a mesekönyvet, emelt hangon közöltem, hogy ennyi volt mára, feküdjön le, elég volt, nincs több Nyúl Péter. Még puszit sem adtam neki, úgy mentem ki a szobából, pedig sírva kérte, hogy takarjam be, meg jöjjön a puszipocok. Aztán húsz perc múlva persze szégyenkezve osontam vissza, szerencsére még nem aludt, és örült nekem, hogy betakargatom meg megpuszilgatom és vidáman nézett rám, de én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most kúrom el.***

* Általában én hozom-viszem a bölcsibe, délután, ha a kicsi alszik, csak vele foglalkozom, de ez sajnos nem mindig megy, továbbá én etetem, fürdetem, fektetem, olvasom a mesét, hogy legyen kettesben töltött idő.

** Mint természettudományos végzettségű ember, továbbra sem látom értelmét a dackorszaknak. Próbálgatja a határait, oké, de ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy a szülő általi agyoncsapást/a szülő agyvérzését kockáztassa vele az utód?

*** Ha azokhoz mérem magam, akik szíjjal verik meg fénnyel etetik a gyereküket, még nyilván én vagyok az év anyja, de ennél azért magasabban van a léc.

Ez az éjszaka, ez egyszerűen kurva jó volt. Ha lehetek ironikus.

18-22 óra között: A kisebbik nyűgössége nem ismer határokat, oka ismeretlen. Kábé ötször szoptattam meg, mert csak ez nyugtatta le kicsit.

22 óra: A fent nevezett kisebbik üvöltve ébred, megnyugtatni lehetetlen. Láthatóan nem a hasa fáj, csak ordít behunyt szemmel, kinyújtózva. A férfi a háznál ártatlanul felveti, hogy talán éhes, szoptassam meg. Őrjöngve és rikácsolva közlöm, hogy az előzmények alapján nincs az az úristen, hogy ez a kölyök éhes legyen, a mellem viszont nem hotel, nem fog azon aludni, csak a holttestemen keresztül.* Tizenegyig nem kap enni és punkt. A gyerek üvölt, én fürdőszobát takarítok, vagy a kertben fekszem, és próbálok nem felrobbanni. Végül kivisszük a kiságyát az étkezőbe, hogy ne bolonduljunk meg teljesen.

23 óra: A gyerek varázsütésre elalszik, anélkül hogy szopott volna. Természetesen nem volt éhes.

01:30: A férfi a háznál ébreszt, hogy éhes a gyerek.(Jól tettük, hogy kivittük a gyereket a szobából, olyan mélyen aludtam, mint még soha. Kár, hogy csak két órát.)

02 óra: Leteszem aludni a jóllakott kölköt, aki nyikkanás nélkül elalszik.

02:30: A nagyobbik Anya! Anya! ordítására ébredek. Átmegyek, betakarom, megkeresem az ágy rengetegében** Kutyusit,*** visszafekszem.

03: A kisebbik üvöltve ébred, üvöltés oka ismeretlen.

04: A kisebbik visszaalszik. Hogy mitől, az ugyanúgy örök rejtély marad, mint az, hogy miért kezdett el ordítani.

05:50: Szoptatást követően leteszem a kisebbiket aludni.

06: Megérkeznek az ellenőrző rendőrök**** a sréhen szembe szomszédhoz, aki házi őrizetben van. Megnyomják a csengőjét, mire megszólal a mienk is. Ez mindig így történik, naponta ötször, de most különösen rosszul esik.

06-08: Kornél őrjöngve vonyít és megpróbál kitörni a kertből. Az utóbbi napokban többször megszökött, valami tüzelő szuka van pár utcával odébb. Felkelnék, hogy magam engedjem ki, de az étkezőben alvó kölyök miatt lepokrócoztuk a bejárati ajtót, a szobánk ablakán pedig ott a redőny, amit baromi hangos felhúzni. Ha mégis megteszem bármelyiket, a kisebbik ébredését és ordítását kockáztatom. Patthelyzet, hallgatjuk a kutya üvöltését.

08: Kornél kitör a kertből. Ezt onnan tudjuk, hogy csend lesz.

08:03: Vidáman és kialudtan ébred a nagyobbik. Kezdődik a játék.

* Tudni kell, hogy én gyűlölök szoptatni. Semmit a világon ennyire nem utálok. Nem is magát a konkrét szoptatást, hanem ahogy az egész rátelepszik az életemre. A színre-szóra meginduló tejet, a fájdalmas tejcsatorna-összehúzódásokat, az érzékenységét a melleknek, meg az egész szart. Életem legszebb napja lesz, amikor leválasztom a kicsit is, azzal a boldog tudattal, hogy soha többet a büdös életben nem kell ezt csinálnom.

** Ez nem egyszerű, mert kábé hetven darab plüssállattal, pelenkával, kinőtt ruhával és naponta változó játékbazárral alszik.

*** A fő plüssállat, alvós és mindenes jószág. Ne adja az isten, hogy egyszer elvesszen.

**** Vasárnap reggel hatkor! Hatkor, basszák meg!

Az ember agyából tényleg törlődnek a legnehezebb évek. Ha nem így lenne, anyám tutira nem áll elő olyan hülyeséggel, mint hogy "elférne itt a kertben még vagy öt tyúk is neked". Tyúk, bakker! Nem elég a két gyerek, a meló, a veteményes, a kert, a kutya meg a macskák, meg a háztartás, meg a kisfaszom, tartsak még tyúkokat is, takarítsam utánuk a szart, kergessem őket az ágyásokból, keljek hajnalban etetni, meg a többi, napi pár tojásért. Levágni meg úgysem fogom őket, szerintem a világon a legundorítóbb szaga a forrázott tollnak van, szagoltam gyerekkoromban eleget, többet nem kérek belőle.

Bár ha igazán őszinte akarok lenni, elsősorban azért nem tartanék tyúkokat, mert utálom őket. Ronda, agresszív népség, és az a fajta pökhendi arrogancia ül a csőrös képükön, ami csak az igazán buta élőlények sajátja. És a hangjuk is idegesítő. Bele sem merek gondolni, micsoda szópárbajokat vívnának Sztón hadnaggyal, aki nyaranta kint lakik a kertben.

Ebbe sajnos az a szakasz is beletartozik, amikor a szemünk láttára változik a kedves, mosolygós másfél éves angyalka egy őrjöngő dührohamokat produkáló, csapkodó, köpködő,* dackorszakos, hisztérikus kétévessé, akinek láthatóan fizikai kínokat okoz, ha valamire véletlenül igent mond. Ha végiggondolom az ember döbbenetesen elbaszott egyedfejlődését, és belegondolok, hogy vannak, akik hisznek az intelligens tervezésben, hát halálra röhögöm magam.

* A bölcsődében sajnos nem csak a beszédfejlődés kap szárnyakat. Mindenesetre megnyugtató látni, ahogy egyszerre 4-5 kölyök köpköd random az udvaron, ezek szerint nem én vagyok a szaranya.

Amúgy meg igazuk volt azoknak, akik szerint a fiúk sokkal macerásabbak. Tény, hogy csórikámnak elvileg csak néhány naposnak kellene lennie max, de lassan kezd kikészíteni, hogy éjjel két és fél óránként kel enni, nappal meg simán lehúz akár négy órát is. De legyél csak tizenakárhány éves, büdös kölke, ahányszor hajnalban jössz haza a buliból, annyiszor verlek én ki az ágyból reggel fél hétkor, és zavarlak ki kapálni, biztosisten.*

* Az apja lelkes partner lesz ebben, az tuti.

Ma kellene a kicsinek két naposnak lennie, ehhez képest hét hetes, repül az idő.

Amikor egy hétfő este, április elején rajtaütésszerűen elfolyt a magzatvíz jelentős része, rémült rikácsolásomra a férfi a háznál elrohant apósomért, hogy vigyázzon a már alvó gyerekre, mi bevágtattunk Vácra, a kórházba, ahol belém vágtak egy roppant fájdalmas tüdőérlelő injekciót (mármint a gyerek.kettő tüdejét érlelték vele, nem az enyémet), majd mentővel átvittek az I. Női Klinikára. Még sosem utaztam mentőautóval, de most már ez is pipa (bár nem szirénáztak, csak villogóztak, na mindegy). Elhelyeztek a szülészeten, egy szülőágyon. Erről azt kell tudni, hogy kurvára nem hosszan tartó hentergésre tervezték, bár honi egészségügyünk helyzetét ismerve élek a gyanúval, hogy a világ boldogabbik felén léteznek már jóval kényelmesebb és modernebb szülőágyak is, de nekem ez jutott. Mivel a hasamon folyamatosan rajta volt a magzat szívhangját figyelő bigyó, és infúzióra is kötöttek, ez még kényelmetlenebbé tette a helyzetem. Egy rohadt pillanatot nem aludtam, hajnalban viszont már olyan szinten fájt minden csontom, hogy a sírás határán voltam. Felkelni nem engedtek, még vécére sem mehettem ki, mert "előresodródhat a köldökzsinór". A szülésznők sajnálkoztak, tudják, milyen kényelmetlen, de nem tehetnek kórterembe, a szülészeten kell maradnom. Kedden behozattam két kispárnát, ezek enyhítették a kínjaimat, de nem eléggé. Közben szorítottunk, hogy nehogy meginduljon a szülés, mert a tüdőérlelőnek két nap kell az optimális hatás kifejtéséhez. Estére már olyan állapotban voltam, hogy az sem érdekelt, hogy pont most maradok le az Egy gyilkos ügy utolsó részéről*. Éjfélkor aztán az ügyeletes szülésznő megszánt, és azt mondta, mivel jók a szívhangok, hajnalig levesz a ctg-ről, próbáljak pihenni, de óránként bejön, és visszateszi tíz percre. Az az öt óra, amit négy megszakítással ugyan, de a szabad mozgás örömeiben kiteljesedve tölthettem**, olyan mértékben volt felüdítő, hogy az szavakkal leírhatatlan. Életem welnesz élménye volt, ezt bátran kijelenthetem, noha soha a lábam be nem tettem luxus spa hotelbe. Minden csórónak javaslom a módszert. Frissít, pihentet, kisimítja a bőrt.

Másnap átvittek az ún. koraszülő szobába, ahol mit ad isten, egy pontosan ugyanolyan szülőágyon folytathattam a nyaralást. De itt izgalmasabb volt az élet, mert ide hozták be a frissen megszületett babákat megvizsgálni. Jó sok volt közöttük a négy kiló feletti, már nem csodálkozom, hogy az előző másfél napban a falon át végighallgatott szülések között miért voltak olyan vadállati lefolyásúak, mármint üvöltés szempontjából, hogy anyám rémülten kérdezte meg a telefonban, hogy mégis mi történik körülöttem. Amikor mondtam neki, hogy pár szobával odébb szülnek, csodálkozva kérdezte: így? Mondtam neki, hogy embere válogatja, ki hogyan küzd meg, örüljön, hogy neki kétszer is jobb jutott.

De én is megkaptam a magamét egy tanuló szülésznő személyében. Már aggódtam, amikor láttam, hogy aznap ő fogja venni a vért, meg a többi (korábban kifigyeltem, hogy elég suta), de eleinte nem volt gond. Aztán jött, hogy beadja az antibiotikumot a branülön át. Tudni kell, hogy ezeket kábé naponta-kétnaponta jó újraszúrni, mert bealvadnak. Ez a branül hétfő este óta volt a kézfejemben, de csak ennek a csajnak sikerült olyan fájdalmat okoznia általa, hogy konkrétan azt hittem, lefosom a bokám. Szikrázó szemmel néztem, ahogy dagad a vénám, körülötte meg az összes szövet, ahogy nyomja befelé a löttyöt, majd megkérdeztem, nem lenne-e jobb, ha a branül oldalsó nyílásán próbálkozna, ott tapasztalatom szerint elviselhetőbb a dolog. A válasz: nem, fölösleges, de mi lenne, ha egy hirtelen mozdulattal egyben benyomná a fecskendő tartalmát, gyorsan túl lennék a dolgon. Szívem szerint ráordítottam volna, hogy HÜLYE VAGY BAZDMEG, SZÉTROBBANNA A VÉNÁM, AZ KURVAÉLET!, de csak egy határozott nemet sziszegtem. A cirka másfél perc után, amíg az egész procedúra tartott, csak ültem bénultan, magam elé meredve, és arra koncentráltam, hogyan folynak végig a verejtékcseppek a gerincem két oldalán. Ha nem velem történik, el sem hiszem, micsoda fájdalmat tud érezni az ember a vénájában meg a környékén.

Aztán eljött a szerda este, letelt a 48 óra, és közölték, hogy holnap reggel szülök. Hogy hogyan, azt nem mondták, csak másnap reggel tudtam meg, hogy a császár mellett döntöttek. Ez legalább már nem volt újdonság. Az viszont igen, hogy műtét közben a kicsavart tartásban rögzített jobb vállam először csak fájdogált, majd egyre jobban fájt és zsibbadt, végül nyüszítve könyörögtem az aneszteziológus csajnak, hogy masszírozza, ha istent ismer. Konkrétan a hányás határán jártam, ez is merőben új tapasztalat volt a fájdalom terén, amit csak pikánsabbá tett  tény, hogy mindeközben feltárt hassal feküdtem, kiterítve. Nagy szerencse, hogy deréktól lefelé béna voltam, mert nem bírtam volna ki vonaglás nélkül, az meg gondolom nem hiányzott volna a teamnek meló közben. A doktornő lelkesen masszírozott, és mondta, hogy hát igen, szarok ezek a műtőasztalok (csak nem?), sokan panaszkodnak vállfájásra. Ennek hatására bontakozott ki a fejem fölött annak megbeszélése, hogy kinek mi  volt a legszarabb a császármetszése során***. Merthogy kizárólag nők operáltak, ez ám a nemi egyenjogúság diadala. Közben az aneszteziológus doktornő biztatott, hogy már varrnak, mindjárt vége, már csak két öltés, már csak egy, már vége...

Ja, és közben persze kiemelték a gyereket, ami arra a két másodpercre, amíg láthattam, elterelte a figyelmemet. Ahhoz képest, hogy 33 hétre született, baromi hangosan bőgött, jót tett a tüdőérlelő. És nagy szerencse, hogy a császár mellett döntöttek, nem a szülés megindítása mellett, mert ekkor derült ki az is, hogy egy tökéletes csomó volt a köldökzsinóron****, ami isteni szerencse folytán eddig nem feszült meg, a sima szülés során viszont azt hiszem, lett volna rémült kapkodás, aminek a vége jó eséllyel még így is egy halott vagy egy súlyosan oxigénkárosodott baba lett volna, szóval én végleg leszámoltam a szülésélménnyel meg a hasonló faszságokkal, éljen a modern orvostudomány, a műtők és a narkotikumok, a durva beavatkozás a természet rendjébe! Utólag azt gondolom, jobb is, hogy megrepedt idő előtt a magzatburok, mert nem sok esélyt látok arra, hogy a hátralévő majd két hónapban az a csomó ilyen laza maradt volna, és az újszülött-intenzíven mondta egy doktornő, hogy ezeknek az eseteknek a vége szinte mindig magzatelhalás, mert a csomó meglétét semmi nem jelzi, de amikor megfeszül, gyorsan vége a játéknak, és mire az anyuka észreveszi, hogy nem mozog a magzat, már annyi, meg egy bambi.

Aztán végre vége lett, feltoltak az őrzőbe, közben megtudtam, hogy a gyerek 9-es Apgarral született, halleluja, de alig tudtam már figyelni, annyira álmos voltam. Remek érzés több napi csont- és ízületfájdító szülőágyas kínlódás után a semmiben lebegni, nem érezni deréktől lefelé semmit. Tudtam persze, hogy meglesz ennek az ára, amikor kimegy a narkó, de nem érdekelt, csak az, hogy most végre úgy aludhatok pár órát, hogy nem arra ébredek tízpercenként, hogy itt fáj, meg amott fáj, és milyen új testrészemet feküdtem el.

Aztán pár óra múltán jött a férfi a háznál, bekínlódtam magam egy tolószékbe, és lementünk az újszülött intenzívre. Itt a várt makkegészséges, csak némiképpen koraszülött baba helyett egy lélegeztetőgépre tett, ezer csőre kötött, mozdulatlan kis jószág fogadott minket, meg a rossz hírek tömege. Hogy eleinte nem volt semmi baj, de két órán beül instabil lett a keringése, lélegeztetőgépre kellett tenni, súlyos fertőzés is van ésatöbbi. Nem tudnak semmit mondani, egyelőre stabil. Akármit kérdeztünk, semmire nem kaptunk konkrét választ, ami persze érthető, mert ők sem tudtak még semmi biztosat, de baromira ijesztő is. Amikor rákérdezel, hogy szenvedhet-e maradandó károsodást, és csak annyit mondanak, hogy ezt még nem tudhatjuk.

Aztán kimentünk, és én csak bőgtem a folyosón, a tolószékben, hogy én nem vagyok elég erős egy beteg gyerek neveléséhez, én ezt képtelen leszek végigcsinálni, mi lesz, ha egy cserép virágot kell nevelgetnünk évtizedeken át? Az anyám is csak sírt a telefonban, de vitézül hajtogatta, hogy megoldjuk, meg a férfi a háznál is próbált vigasztalni, sőt, még mosolyogni is, biztatóan*****.

Aztán ő elrohant a fejőgépért, mert mondták, hogy kezdjek el fejni, legyen tejem, kelleni fog, én meg ott maradtam a folyosón. Kint hétágra sütött a nap, én meg ültem a tolószékben, a nagypapás, szakadt, csíkos fürdőköpenyemben******, az ölemben a saját pisimmel teli zacskóval (mert hogy ekkor még katéter is volt bennem), és bőgtem tovább. Magabiztosan kijelenthetem, hogy életem mélypontját éltem át, legalábbis remélem, hogy mélyebb már nem jön. Ekkor sietett el mellettem az egyik nővér az újszülött intenzívről.

Nővér (észrevesz, felismer, megtorpan): Maga sír? Ugye nem sír?

Montag (némán bólogat, hogy de bizony ő sír)

Nővér (csodálkozva): De hát miért sír?

Montag (bömbölve): Meehert a babaa nahagyoon beheteg... éhés a dohoktornő is azt mondta.. (itt még hangosabb bömbölésbe fullad a mondat)

Nővér (leül mellém): Ugyan mit? Nem lesz annak a gyereknek semmi baja, meggyógyul.

Montag: És a csomó? Az oxigénhiány...

Nővér (legyint): Milyen oxigénhiány? Én láttam azt a csomót, kicsit sem volt feszes, ne aggódjon miatta.

Talán vakmerően optimista vagyok, de én ott és akkor hirtelen és teljes mértékben megnyugodtam. Olyan végtelen csodálkozással nézett rám, látszott, hogy tényleg nem érti, miért borultam ki ennyire. És ettől jobban elhittem, hogy nem olyan vészes a helyzet, mint ha ezer prof győzködött volna, hogy minden oké lesz. És ez a meggyőződés nem is múlt el, pedig volt egy pici visszaesés a baba állapotában, de pár nap múlva lekerült a gépről, aztán átkerült a posztintenzívre, aztán a Madarászba, hogy megtanuljon enni, aztán pedig hazajöhetett. És aztán volt két idegőrlő hét, mert addig csak üvegből evett, és meg kellett tanítani szopni, de végül ez is sikerült. Hízik, mint egy sertés, de konkrétan, mondtam is az apjának, hogy ha lenne egy ilyen ütemben gyarapodó disznófajtánk, vagyonokat keresnénk vele, mi lehetnénk a világ hízósertés-nagyhatalma, minden mezőgazdasági vásár sztárjai, akiknek a jószágai simán lesöprik a porondról Bélát.

És rájöttünk, hogy az egyik gyerekünk a magyar kultúra napján született, a másik meg a magyar költészetén. Nagyon bízom benne, hogy nem filológus lesz az egyik és alanyi költő a másik, mert tökön is szúrom magam.

* Én nem vagyok egy sorozatbuzi, de ez teljesen a mániám lett. Tudom, hogy letölthettem volna, de direkt élvezetet találtam abban, hogy két rész között mindig egy teljes hetet kellett várnom, mert addig is agyalhattam rajta. Egyszer elromlott a tévé a heti rész kellős közepén, mire hisztériás rohamot kaptam, és kirohantam az éjszakába. Igen, szánalmas, de akkor már terhes voltam, és ez hangulati ingadozásokat okoz. A mai napig nem tudom, ki a gyilkos, de amint pár év múlva lesz egy órányi biztos nyugalmam, kiderítem.

** Ezen azt kell érteni, hogy szabadon megfordulhattam az ágyban, anélkül, hogy figyelnem kellett volna arra, hogy ne tépjem ki az infúziót, ne mozduljon el a hasamon az érzékelőfej, mert akkor rögtön berontanak, hogy nem hallják a szívhangot, és hogy ne rántsam ki a ctg-ből a zsinórt.

*** Többeknél felmerült a narkó kiürülésével fellépő csillapíthatatlan remegés. Az tényleg nagyon szar, már csak azért is, mert szintén a hányingerig tud fokozódni.

**** Hogy az úristenben képes csomó képződni egy egyik végén a méhlepényhez, a másikon a gyerekhez rögzített valamin? Hogyan?

***** Van neki ez a régimódi ideája, hogy a férfi szerepe az, hogy erős legyen meg támasz a bajban. Igazán cuki. Csak el ne vigye nekem a rák a sok elfojtás és ki nem mutatott szorongás miatt.

****** Ha lett volna időm bepakolni, elegáns fekete pongyolát viszek, de a férfi a háznál hozta be nekem a cuccokat, és hát igaza van, hogy a mindennapokban ezt hordom, de csak azért, mert imádom, amiért meleg és roppant kényelmes, viszont nem mutogatnám házon kívül, mert egyrészt férfiköpeny, másrészt egy csomó helyen foszlik. De a férfiaknak ehhez nincs érzékük.

Lenyúlták a nevem, lenyúlták a címem, szóval mától így folytatom. Mostantól szólítsatok Lorettának.

Nem értem én ezt a pápaválasztást. Ha állítólag a Szentlélek ihletésére szavaznak a bíborosok, hogyhogy nem mindenki ugyanazt a nevet írja fel? Vagy nem lenne egyszerűbb minden vén trottyos bíboros nevét felírni egy cetlire, bedobni egy urnába, húzni egyet, oszt jónapot, az az egy marad pápának, a többiek mehetnek a dolgukra, két év múlva találkozunk ugyanitt.* A Szentlélek bizonyára a megfelelő cetlit fogja kihúzatni. Vagy persze lehet, hogy a Szentléleknek köze sincs az egészhez, a háttérben szörnyű intrikák és bonyolult politikai játszmák folynak. De persze én csak egy rosszindulatú ateista vagyok.

* Sosem értettem, miért vénséges vén emberek közül választanak pápát. Nyilván ne legyen huszonéves suhanc, de azért nem ártana egy még viszonylag agilis, mozgóképes, kevéssé beteges és jó formában lévő egyént ültetni a pápai trónusra.