marsbéli krónikák

Halkan jegyzem meg, hogy nem lenne szükség egyre több élelmiszerre, ha a a fejlett világban a kaja harmada nem landolna a szemétben. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor húsz évvel ezelőtt bébiszitterként Angliában szembesültem vele, hogy egyeseknek eszük ágában nincs például elrakni vacsorára az ebédről megmaradt ételt: ment a kutya elé, vagy nemes egyszerűséggel beborították a kukába. A kukába bele, a sült krumplit, a sült húst, a tésztát, mindent. Szóhoz se jutottam. Nálunk, és ezen nem csak a saját családomat, de az összes magyar ismerősömet, barátomat értem, ez egy ismeretlen viselkedésforma volt akkor, és szerintem még most sem annyira jellemző. Sokáig nem értettem azt sem, mi a fészkes fenének van minden amerikainak (legalábbis a tévében) akkora kétajtós hűtője, mint a mi egész konyhánk, csurig teletömve kajával, ami akkora mennyiséget jelent, amit egy négytagú család képtelen megenni romlandósági határidőig. Aztán felvilágosultam, hogy nem is eszik meg, ha lejárt a szavatossága, kivágják a szemétbe, bontatlanul. De megvették, mert épp akciós volt, fillérekbe került. Ja, fillérekbe, nem számítva, hogy rabszolgák termelték meg az alapanyagot a kivágott esőerdők helyén, és a világ másik feléről szállították ide nagy környezetszennyezés árán, de hát az kit érdekel. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet olyanokról, akik életvitelszerűen a kukából szednek össze maguknak mindent, a kajától a bútorig. Döbbenetes volt, mit mondjak. Komplett, bontatlan, nem lejárt szavatosságú kaják garmadája került elő egy-egy jobb kukából. (Nálunk mondjuk nehezebben szereznék meg a mindennapi betevőt, de nyilván nem azért, mert mi bezzeg mennyire ügyelünk erre, csak csóróbb a nép.)

A férfi a háznál nagy élharcosa a nem dobunk ki ételt mozgalomnak, képes némiképpen romlott kaját is megenni ennek érdekében, én mondjuk nem, de legalább engem is gyötör a lelkiismeret-furdalás, ha ki kell dobni valamit. Ezért is jó a kutya meg a kert: a kettő együtt gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy még ehető kaja landoljon a szemétben. 

Pontosan három perccel azt követően, hogy befejeztem az épülő üvegházam fém elemeinek rózsaszínre* festését, eleredt az eső. Azóta is szakadatlan esik. Még nem mertem kimenni megnézni.

* Úgy érzem, ez igényel némi magyarázatot. Három éve rohad a kamrában majd egy liter halvány rózsaszín zománcfesték, amiből egy keveset bútorfestéshez használtam el a Nagynak. (Igen, akkor még nem sejtettem, hogy kizárólag a verdák, a repcsik és a chuggingtonok fogják érdekelni.) A lakásban biztosúristen nem fogom soha elhasználni, az üvegház meg tökmindegy, hogy milyen színű felkiáltással rákentem tehát arra. A férfi a háznál úgy véli, tök menő, ilyen senkinek sincs. Utóbbiban igazat adtam neki, magamban téve csak hozzá, hogy nem véletlenül.

Már több mint egy hete hazajöttünk, azóta forgatom ezt a bejegyzést, mert egyrészt kikívánkozik, másrészt valahogy sosem sikerül úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön se ítélkezésnek, se senki basztatásának a háta mögött. Nehéz ügy, mert egyrészt milyen alapon ugathatnék én bele bárki(k) életébe, másrészt komolyan rossz volt nézni ezt a kínlódást, és nem szólni. A gyerekek nagyon aranyosak voltak, amúgy, viszonylag flottul ment minden, már amennyire flottul mehet ennyi pici gyerekkel az élet, de én életemben két ilyen rosszul alvó gyereket nem láttam még, mint az ikrek. Minden éjjel többször ébredtem a visító ordításukra, és iszonyodva állapítottam meg magamban pár nap után, hogy a szerencsétlen anyjuk naponta összesen mintegy két órát tölt az altatásukkal és a visszaaltatásukkal. Adott egy végletekig kimerült, kizsigerelt ember, akinek még annyi se jut, hogy délutánonként legyen másfél órája, amíg a gyerekek alszanak, amikor nyugiban kinyújtózhat, vagy leszaladhat az utca végében lévő tóhoz csobbanni egyet egyedül, mert a kicsik bármelyik pillanatban felkelhetnek (fel is kelnek), és csak ő tudja visszaaltatni őket. És az estéi is azzal telnek, hogy fél nyolctól tízig altatás van, hét szakaszban. Aztán késő éjjel még ébrednek, mikor kétszer, mikor többször. Frankón nem több a csaj negyven kilónál, egy perc nyugalma nincsen, ott a hároméves is, többnyire egyedül van velük, tényleg csak akkor láttam ülni, amikor etette az ikreket. És hiába van ott az apjuk is, amikor csak tud, mégis csak anya jó, csak ő tud visszaaltatni, mert ahhoz még cici kell az ikreknek, vagy egyáltalán csak anya jelenléte, totál nonszensz az egész. Elmúltak egy évesek. És láttam, hogy az anyjuk mennyire meg van rongyolódva idegileg és fizikailag is, ki ne lenne? Ha az élet éjjel-nappal ugrásra készen állás, a leghalványabb remény nélkül egy közeljövőben esedékes tényleges pihenésre, azt nem lehet sokáig büntetlenül csinálni. Csak én érzem azt, hogy ez így túlzás? Hogy ilyenkor igenis ér önzőnek lenni annyira, hogy rájuk csukom az ajtót, mert alvás van, és kész, hagyjatok levegőhöz jutni, és szokjátok meg, hogy nem üldögélek mellettetek altatódalolva két órán át, felváltva csitítgatva benneteket, miközben ti sikoltozva ordítotok? Basszus, szokjanak hozzá, hogy alvás van, este van, kész. Nem újszülöttek. Eleinte biztosan végigordítanák az éjszakát, aztán csak megszoknák a rendszert. Néha bemegy hozzájuk valaki, szól pár csitító szót, kicsi simi, nem vagytok egyedül, aztán húzás kifelé. Előbb-utóbb győz a fáradtság, és nekem senki ne mondja, hogy lelkibeteg lesz egy életre az az egyéves, akit napközben szeretettel és gondoskodással vesznek körül, de éjjel nem körülötte forog a világ. Rossz volt nézni, komolyan, és kurva nehéz nem szólni, nem beleszólni, nem tudni a frankót. Így hát csak igyekeztem besegíteni minden másban, mosogattam, főztem, bevásároltam, teregettem, vigyáztam mindenkire, amíg anya hátraszaladt elszívni egy cigit. Meg éjjelente magamban fortyogtam, ahogy hallgattam a reménytelen éneklést meg a sikoltozó kicsiket a falon túlról, hogy senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez így rendben van és helyes. Hogy a gyerekeknek az az előnyös és a jó, ha élőhalottá apasztják a szülőt, aki aztán a feszkót és a kimerültséget a nagyobbikon meg apán vezeti le, és még csak azt sem tudom mondani, hogy mások bezzeg nem ezt tennék. Én készséggel elhiszem, hogy a foguk nő, meg melegük van, meg ennyi idősen a bátyjuk is ilyen rossz alvó volt, aztán hároméves korára jó alvó lett, de addig még van két év, és az anyjuk frankón belerokkan vagy belepusztul ebbe rövid időn belül. Én sokszor gondoltam azt, hogy talán túl önző és lelketlen és borzalmas szülők vagyunk, amiért igenis rászoktattuk a gyerekeinket az alvásra, és amiért soha nem üldögéltem mellettük, amíg el nem aludtak, nem énekeltem altatódalokat sem*, meg nem sétálgattam órákon át az éjszaka közepén, ringatva őket**, de most már azt gondolom, hogy nem csináltuk rosszul. Jó alvó mindkettő, általában mindig azok voltak, és nem mellesleg mi is tudunk és tudtunk is aludni mellettük, viszonylag ritka kivételektől eltekintve. De arra, amit láttam, a rabszolgalét a megfelelő kifejezés.

* Sőt, semmilyen dalokat sem. Utálok énekelni. Olvasok mesét, mondok mondókát, építek várat, de nem énekelek.

** Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bevágtuk az üvöltő csecsemőt a sötét szobába, és rábasztuk az ajtót, majd elhallgat felkiáltással, csak nincs kedvem kifejteni az altatós módszerünket. Meg persze azért voltak nálunk is húzós éjszakák, de nem mindegyik, állandóan.

Holnap megyünk egy hétre a Balatonra, ebből öt nap úgy fog kinézni, hogy ketten leszünk a barátnőmmel öt, azaz 5 gyerekre, nevezetesen: 4,5; 3; 2 évesek plusz egy 1 éves ikerpár. A férfi a háznál reménykedik benne, hogy lent hagyhatja ránk a szettert, amíg ő hazajön dolgozni, de én már tudom, hogy ha még a kutya is az én nyakamban lenne - bármennyire is szeretem -, már csak azért jönnék haza, hogy aláírassam vele a válóperes papírokat. Ha épségben hazaérek, majd beszámolok róla, miként döntöttem: tapasztalataim birtokában indulok-e a Barkley-maratonon, vagy megmarad nekem a tudat, hogy én vagyok a világ egyik legkeményebb embere.

Én nem tudom, hogy ment ez akkor régen, de itt valami nagyon el van baszva. A kétévesek mindenkor és mindenhol fosnak arra, amit mondanak nekik? Semmit nem tudnak az életről, a veszélyekről, gyengék és bénák, és folyton orra meg leesnek, totál életképtelenek, de az önbizalmuk, az hatalmas. Ennél már csak abban biztosabbak, hogy nekik ne mondja meg senki. Nem tudok rájönni, mi ebben az evolúciós előny. Ha 25 000 éve azt mondták egy ilyen kölyöknek, hogy ne menj fiam ki a barlangból, mert megesz a kardfogú tigris, mit csinált? Ha a mai kétévesekből indulok ki, hát juszt is kiment, és persze hogy megették. Hogy a picsában érte meg valaki egyáltalán a szaporodóképes kort? Vagy elképzelhető lenne, hogy akkor a gyerekek még szót fogadtak a felnőtteknek? Hogy akkor még működött bennük valami homályos életösztön, ami modern korunk rohanó világában megkopott? Elgondolkodtam rajta, hogy ha hirtelen olyan helyzetbe kerülnénk, hogy mondjuk néma csendben kellene lapulnunk a bokorban, különben meghalunk, felfogná-e a Kicsi, hogy most az élete, az életünk múlik azon, hogy szót fogadjon? Komolyan, mi előnye származik egy fajnak abból, hogy a közveszélyesség ilyen magas fokán álló utódai ennyire magasról leszarjanak mindent, aminek közvetlen vagy közvetett célja az ő testi épségük megóvása? Én mindig elszántan hittem az evolúcióban, de most meginogtam, és kezdem azt hinni, ez az egész élet nevű izé csak ide van kenve.

... de a reggae-nél szarabb zene a földön nincs, ezt fenntartom.

Nem sok időm van mostanság az öncélú gondolkodásra, de amikor olvastam, hogy lelkes rajongók hálaadó szentmisét mondatnak Viktorért, azért eltűnődtem rajta, hogy a megvetésem vagy a szánalmam nagyobb azok iránt, akik ilyen mértékű szemellenzős imádatra képesek vadidegenek felé, pláne ha az illető politikus. Végül arra jutottam, hogy talán jobban szánom, mint amennyire megvetem őket. Magam is megdöbbentem ezen az eredményen. Talán beállok kereszténynek, erős a gyanúm, hogy már most több szeretetet találtam magamban embertársaink iránt, mint egyes templomjárók.

A Szetter amúgy rendkívül jó természetű, barátságos jószág, nem csoda, hogy rendkívüli népszerűségre tett szert a környéken, az óvoda előtt falkában lógnak rajta a gyerekek meg a szüleik, amíg a kerítéshez kötve várakozik, hogy bevigyem a Nagyot, ha pedig az utcán találkoznak vele, a nevét óbégatva futnak utánunk (mármint a gyerekek). Egyedül a macskákat nem sikerült bevennie, László hideg megvetéssel néz keresztül rajta, Szervác fúj, de a legjobb a Raktáros,* aki fújva, üvegmosó farokkal, felborzolt szőrrel szórja rá a szitkait, ha a konokul barátkozni akaró Szetter a közelébe megy, amikor pedig a kutya visszavonulót fúj, megy utána. Követi mindenhová, és közben fúj rá, meg borzolja a szőrét. Nem normális. Bezzeg amikor a szembeszomszéd moszkvai őrkutyája habzó szájjal rontott rá, csak megkésve ismerte fel a valódi gyilkos indulatot, meg is lett az eredménye: egy négy helyen eltört jobb hátsó láb.Nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, hogy nem kell műteni (miből? miből?), így amikor az állatorvos azt tanácsolta, hogy pihentesse a macska a lábát, és ne engedjük neki terhelni, szívből tudtam rajta nevetni, de azért megkértem, hogy adjon már tanácsot, hogyan lehet egy süldő macskát mozgásképtelenségre bírni,** mert én nem ismerek ilyen módszert, pedig régi macskatartó vagyok. Beismerte, hogy ő sem ismer ilyen módszert. Csak mondja. Szóval a macska most jár, ahogy tud. Elég jól tud amúgy, és biztos nem tudnék így futni három hetes töréssel.

* Ez lett a neve, mert amíg elfért rajta, mindig a macskatápos doboz tetején aludt, gondolom, hogy ne maradjon le egy étkezésről se. Meg is lett az eredménye az elővigyázatosságának, ekkora pohos disznó macskát rég láttam, az állatorvos azt hitte, vemhes, amíg meg nem látta, hogy kandúr.

** Néha, amikor reggel 5-kor már kerget valami zörgőset a lakásban, felmerül bennem, hogy esetleg bebetonozhatnánk a most épülő garázs alapjába félig.

A kicsi belecsapott a dackorszakba, és alig két hét alatt olyan szintre fejlesztette az ellenkezést, hogy amikor az apjával beszélgetünk (egymással, nem vele, rá se nézünk), két perc alatt ötször szól közbe, hogy nem, nem, nem.

Esküszöm, két perc sem telt el azóta, hogy kinéztem az udvarra, ahol a Nagy meg a Szetter békésen játszottak, szárazon és viszonylag tisztán, amikor kivágódott az ajtó, és berontott rajta a Nagy meg a Szetter, és kábé úgy néztek ki, mintha a Szakaszból léptek volna elő, egy különösen hosszúra nyúlt dzsungelharcból. Konkrétan patakokban folyt róluk a sáros víz, és gyűlt tócsába a fél órával korábban feltakarított padlón. A Szetter hátán vastagon állt a sár, a szőre vizes csimbókokban meredezett, és ahogy riadt tánclépésekkel ide-oda lejtebb, monumentális sáros tappancsnyomokat hagyott mindenhol. Annyira megdöbbentem a jeleneten, hogy két másodpercig még ordítani is elfelejtettem. Aztán persze csak megkérdeztem,* hogy mégis mi a franc történt? A Nagy rögtön a szegény, védekezésképtelen Szettert kezdte vádolni, miszerint az bele akart ugrani az esővizes hordóba, és ő fröcskölte le őt is. Nekem ez gyanús volt, mert még sosem tett ilyet, de mit mondhattam volna? Úgyhogy kituszkoltam az ebet, akinek amúgy semmi keresnivalója odabent,** és dühösen fortyogva feltakarítottam. Aztán félóra múlva odasomfordált a Nagy, és szipogva bevallotta, hogy nem a Szetter volt, hanem ő. Meg akarta fürdetni a Szettert. Aki ezt annyira nem akarta. Hogy hogyan fajultak odáig a dolgok, hogy a sár is előkerült, és végül közösen lerohanták a házat, nem derült ki, de azért büszke vagyok a gyerekre, hogy milyen fejlett a morális érzéke. (Legalább a Szetterrel szemben, az öccse becsülete nem foglalkoztatja ennyire.)

* Igen, üvöltve. Hogy máshogy?

** Nem őrültünk meg, hogy beengedjünk a lakásba egy nagytermetű kutyát, ami genetikailag vizes-sáros-dzsindás közegben érzi magát elemében, és mivel mi szem előtt tartjuk az igényeit, általában ilyen helyekre visszük sétálni. Ahhoz képest meglepően csinos és csillogó szőrű.