marsbéli krónikák

Sose hittem volna, hogy elhagyja a számat ez a mondat: Addig innen fel nem kelsz, amíg meg nem eszed azt a jégkrémet!, de ezt is kipipálhatom.

Ilyen is csak a ruszkiknál történhet...

Nem hittem volna, pontosabban soha nem is gondoltam erre, valahogy annyira természetesnek vettem, hogy én már úgy halok meg, hogy ez a kedvenc könyvem*, szóval hogy nem érhet már akkora könyvélmény, ami felülírja az összes korábbit, de megtörtént. És ez kurva jó. Kurva jó, hogy itt ez a könyv, amit még csak egyszer olvastam, máris a legjobbnak tartom, és közben még évekig bogarászhatom, hántolhatom a rétegeit, kiolvashatom újra meg újra, vagy csak bele-belelapozhatok, és tudom, hogy minden ilyen alkalommal valami újat találok majd benne, minden ilyen alkalom után változik a kép, átalakul egy kicsit vagy jobban, kis kattanással a helyükre kerülnek részletek, a nyomukban új kérdések, érzések és értelmezések jelennek meg, melyek miatt megint csak le kell venni a polcról. A közbülső időben pedig, a tényleges nyugalom ritka perceiben, lomhán járathatom az agyamban a kedvenc részeimet, vagy csak bámulhatom a plafont, miközben a farkasra gondolok.

* Megjegyezném, hogy az állítás, miszerint ez az európai Psycho, egy baromság.

Az erős nőről mint olyanról, arról nekem mindig az anyai nagyanyám jut eszembe. Nagyon fiatalon maradt özvegy, három gyerekkel, a legkisebb volt valami kétéves. Egyedül nevelte fel őket, persze ott élt a faluban a család, a bátyjai meg azoknak a családja, segítették egymást, de férfi nem volt mellette, már felnőttek a gyerekei, amikor ismét férjhez ment. Építkezett, nagy házat, közben dolgozott, nevelte a gyerekeket. Iszonyú munkabírása volt, a sógornője a mai napig emlegeti, amikor egyszer kint a földeken leültek ebédelni meg szusszanni egyet, erre egyszer csak nagyanyám megböki, hogy "amíg pihenünk, nem kapáljuk be itt ezt a kis darabot?"

Ugyanakkor mindig minden újdonság érdekelte, neki volt a faluban először fürdőszobája is. De egyébként is mindig új dolgokkal próbálkozott, anyám mesélte, hogy amikor a nyolcvanas években bepróbálkozott a mama a kígyóuborkával, nem tudta eladni, annyira idegenkedtek tőle a népek, annyira szokatlan volt. Most meg szinte csak azt kapni. Tök furi.

Minden gyerekét kitaníttatta, mindhárom főiskolát vagy egyetemet végzett, szó nem lehetett róla, hogy ne így tegyenek. Mintha előre látta volna, hogy a rendszerváltás után milyen mélyrepülésbe kezd a magyar vidék, mivé züllik-szegényedik a román határ menti kis viharsarki falu. Az, hogy a gyerekei el tudtak jönni onnan, és meg tudták vetni a lábukat máshol, ennek köszönhető. Pedig negyven éve még elég jól ment arrafelé mindenkinek, a legtöbbekben nem volt törekvés a másra, és nem látszott, hogy hamarosan még a vasút is megszűnik. (A faluban maradtak nagy része mostanra vagy felkötötte magát, vagy a halálba itta, vagy azon igyekszik éppen.)

És emellett nagyon életvidám volt. Szinte minden megmaradt képén nevet, vagy táncol valami lakodáréban. Nagynéném mesélte, ő akkor utálta meg egy életre az esküvőket, amikor rendszeresen arra esett haza hétvégén hullafáradtan a főiskoláról, hogy a mama klakkban-frakkban várja, hogy akkor indulás megint valami lakodalomba. Mert mégsem illett egyedül menni, hát a lányaival kísértette magát.

Négyéves voltam, amikor meghalt egy autóbalesetben, alig emlékszem rá. Mégis nagyon sokszor eszembe jut. Biztosan neki is volt számtalan idegesítő, meg rossz tulajdonsága, de ezekről nem tudok, nem is akarok. Mert nekem ő egyfajta hős. Akiben szinte minden olyan tulajdonság egyesül, amit sokra becsülök egy emberben.

Azt hittem, mi leszünk a kivétel. Hallottam sokfelől pedig, hogy senki nem ússza meg. Na, de majd az én gyerekem, gondoltam. Hiszen olyan okos, érett, érdeklődő, blabla, nem lehet szarral kiszúrni a szemét. Gondosan ügyeltem rá, nehogy valaki megismertesse velük. Erre nem kiszúrta a csöves oldalon? És legott követelni kezdte, pedig csak egy képkockát látott belőle. Nem lehetett eltántorítani. Akkor már sejtettem, hogy itt a vég. Hát tényleg itt van. Azóta minden nap kell neki. Bogyó és Babóca, két jóbarát kalandja. Ha forradalom lesz, én már tudom, kit állítok elsőként a falhoz.

Amióta van ez a hőség, az életünk a vegetálás felé tendál. Semmit, de konkrétan semmit nem tudunk csinálni kint. Lehúzott redőnyök, sötétség, ventillátor, és a gubbasztás a négy fal között hatig, amikor a nagyot leviszi az apja fürdeni a Dunára, én meg kimerészkedek a kicsivel meglocsolni a kertet. Se séta, se játszótér, se játék a kertben, totál nihil. Még jó, hogy a bölcsi már elkezdődött megint, legalább délelőtt van valami változatosság a nagynak, van társasága. Ennél még télen is több mindent lehet csinálni. Tartok tőle, hogy röpke tíz év múlva már felnőtt, gyerek egy emberként fogja gyűlölni a nyarat, leszámítva azt a néhány szerencséset, aki az egész évszakot egy medence mellett tudja tölteni.

Meg a másik, ami roppant visszataszító ebben a reklámban, az az a rész, amikor a kisnyugdíjas boldogan ecseteli, hogy az Aldiban még ő is tud úgy vásárolni, hogy egy kis vendéglátás (azaz hús) beleférjen. Hogy nyíltan a pofánkba lehet tolni, hogy szegények vagytok, és hogy számotokra legyen öröm, amikor elégedetten bólogathattok az egy-egy szelet rántott hús felett, szinte hallom a beszélgetést közben, hogy emlékszel Etusom, a Kádár alatt bezzeg minden vasárnap húsleves volt meg rántott csirke, jóebédhez szólt a nóta, ma meg... De szerencsére itt az Aldi, ott néha nekünk, csóróknak is leesik valami. Kíváncsi lennék, Németországban készítenének-e ilyen reklámot.

Valahányszor látom az Aldi háziasszonyos reklámjait, két dolog jut eszembe: 1. Ha bármikor az életben úgy fogom érezni, hogy engem is megszólít ez a reklám, lőjenek le. 2. A kormány titokban arra készül, hogy elvegye a nők szavazati jogát (mert rájöttek, hogy másként nem fogják tudni rávenni őket a 4-5 gyerekre, pedig hát fogyamagyar, ezt nem tűrhetik), és ez a reklám ehhez készíti elő a terepet. Mert ebben a reklámban pontosan olyannak ábrázolják a nők, a magyar nők tömegeit, amilyennek sokan látni szeretnék őket: a konyhában kiteljesedő, a háziasszonykodásban végtelen örömet találó, másra nem is vágyó ostoba asszonyállatoknak, akik számára az öröm netovábbja, ha még olcsóbb, de egyben sokkal jobb mosóport találnak az életük csúcsát jelentő heti nagybevásárlás során, és a kevéske szabad pillanatukat arra áldozzák, hogy összefogva megosszák egymással és a lányok-asszonyok következő generációjával a titkos családi recepteket.* Eddig se jártam Aldiba, de ezentúl mégannyira se fogok. A többi mosópor meg egyéb reklámtól is rosszul vagyok, mindegyikben a nő gályázik, mos-főz-takarít, és ha eltöri a lábát, apa, a gyerekek és a nagyszülők összefognak, hogy együtt megcsinálják mindazt, amit szegény anyu eddig egyedül csinált. És ezen senki nem akad fenn, sőt, a törött lábú anyu hálásan nevet a szeretteire, amiért ilyen rendesek, és nem neki kell a törött lábával kiugrálni a konyhába főzni. Mert hát neki kéne, de ezek a drágák, ezek nem hagyják. Én meg üvölteni tudnék. Hogy a kurva anyátok. Hogy az egész nagy egyenlősdi egy átverés, mert minden ilyen reklám azt üzeni, hogy azért ugye tudjátok, hogy az igazi helyetek hol van?

* Jelzem, a szex után szerintem a kajareceptek azok, amikből a legtöbb van a neten, nem értem, minek egy újabb netes vagy akármilyen szakácskönyv.

Az emberi elme, az egy egészen lenyűgöző valami. Nem csoda, hogy az emberek még abban sem tudnak megegyezni, mi a valóság, mi a képzelet, mi a tudat és mi a lélek.

Ma a sétából hazafelé jövet beugrottunk a lottózóba, adjunk egy esélyt a szerencsénknek. Elől talpalt a nagyobbik, én mögötte a babakocsival. Alig értünk be, már szólt is ránk az eladó, hogy ki kell mennünk, mert 18 éven aluli nem tartózkodhat Nemzeti Dohányboltban.* Rábámultam, majd mondtam, hogy de hát mi csak lottót szeretnénk. Azt sem lehet, ez a szabály, sajnálja. Nem akartam elhinni. Ilyen szemforgató, álszent szarrágókat. Talán azt hiszik, hogy miként a macskák állítólag látják a Halált, úgy a 18 év alattiak is látják a pakli cigik tetején kényelmesen üldögélő, patáit lóbáló sátánt? Vagy mi? Ettől lesznek egészségesebbek, jobbak, szebbek, ha a bolt előtt várják meg, amíg apu megveszi a szofit? El is határoztam, hogy ha visszaszokok valaha is a cigire, csak csempészárut leszek hajlandó szívni, egy kurva fillért ezeknek az ájtatos tolvajoknak nem teszek a zsebébe önként.

* Ez is micsoda idióta név már, mintha bármi nemzeti lenne ezekben a kócerájokban. Tessenek már utánaszámolni, hány magyar dohánygyár volt húsz éve, és hány van ma. Na ugye. Arról nem is beszélve, hogy ha maffiózók magánemberek szedik le a cigiárusítás vastag zsírját, akkor pláne nem értem, mi ebben a nemzeti.